Ötvenhárom év elteltével is nosztalgiával gondolok vissza a technikusképzőm 4 éves időszakára.

Az iskola első végzőseinek elhelyezkedéséről a Bánya és Energiaügyi Minisztérium gondoskodott. Minden Bányagépész technikus 3 munkahelyet jelölhetett meg és abból egyet biztosítottak részére.

Én Budapesten a Központi Bányászati Fejlesztési intézet jogelődjénél, a Bányászati Kutatóintézetnél kezdhettem műszaki életemet. Akkoriban az Intézetnek az ország különböző bányáiban kísérleti kirendeltségei voltak, ahol a föld mélyében alkalmazható gépeket, berendezéseket vizsgálták és minősítettek.

Az első hónapokat az Intézet központi műhelyében töltöttem. Itt különféle bányagépek gyártásával, átalakításával ismerkedtem, majd Kondó-haricán az LTC széngyalu kísérleteknél tevékenykedtem, 60 cm-es széntelepen kúszva. Ezt követően Ormosbányán a Duclos Bányagépgyárban készült Sz-153-as rakodógéppel végeztem kísérleteket.

Félév elteltével Budapesten, a Bányagépészeti Osztályon dolgoztam, tervezési munkálatokban vettem részt.

1966-tól tudományos munkatársként, önálló témavezetőként a Nagynyomású Laboratóriumban irányítottam a különféle vizsgálatokat, gépészmérnök képesítéssel. Ezt a számomra érdekes munkát nyugdíjba vonulásomig, mint tudományos főmunkatárs, laboratóriumvezető láttam el.

Osztálytársaimmal évente találkozunk. Hálával gondolunk vissza egykori tanárainkra, akik tudásukkal, pedagógushoz méltó emberségükkel mindannyiunkat felkészítettek erre a szép hivatásra…….. Köszönjük!

Az iskola iránti megbecsülésünket jelenti, hogy "Helles diák" volt az unokaöcsém, és az ő nagyobbik fia. Kisebbik fia pedig most is az iskola jogutódjának, (Bottyán János Műszaki Szakközépiskola) tanulója.

A jelenlegi Tanári Karnak és a diákseregnek jó munkát, és sok sikert kívánok!

Elérkezett 53. szeptembere, a fiúk boldogan várták a napot, amikor megkezdődik az új iskolaév. Ami nagyon vonzóvá tette, hogy végre az újonnan elkészült iskolát birtokba vehetik. Lázas találgatások voltak, melyik lesz az osztályuk, hova is fognak még három évig járni. Nem sokáig kellett találgatni, mert az első tanítási napon, minden osztály ajtajára ki volt egy A-4-es lapra írva. Melyik osztály felségterülete.

Jelen esetben ez a második emelet jobb oldalán az utolsó előtti osztályt jelentette. Hamar birtokba vették a tantermet, mindenki oda ült ahova akart. Tehették, mert amíg az első osztályt negyvenötén elkezdték, a második évre csak harmincan maradtak. Az osztályban elfért volna simán a korábbi létszám.

Rövidesen beindult a gépezet, folyt rendben a tanítás. Azt hamar észrevették, hogy a második emeletre, hogy mi okból, nem jutottak fel a központi fűtés szerelői. Még nem nagyon foglalkoztak vele, de amikor kezdett hidegebbre fordulni az idő, egyre vastagabban öltöztek, mivel a teremben nem volt valami barátságos az időjárás. Az osztályfőnöknő is lassan nagy, hosszú kötött kabátban ült a katedrán. Valószínű, hogy megfelelő helyen ennek a hiányosságnak hangot is adott, mert egy hétfőn reggel az óra kezdésre azt vették észre, hogy kellemes meleg van az osztályban. A nagy helység közepe táján, állt egy jókora vaskályha, amiben vidáman pattogott a tűz. Jó kedvre derültek a fiúk, meg az előadást tartó tanárok is.

Lelkesedésük azonban nem tartott csak úgy tíz óráig, mivel a kályhában a tűz, ami fával volt megrakva, szép csendesen kialudt.

A fiúk megkeresték a pedellust, mert szerettek volna fát vinni az osztályba, hogy ismét jó időt varázsoljanak, ami nem lett volna nehéz feladat, ha van miből. A meglepetés akkor érte őket, amikor megtudták, hogy minden napra egy kosár fát engedélyezett az igazgató úr.

Tudták, hiába kérlelik az illetékest, számára az igazgató utasítása szentírás volt. Visszaérve az osztályba, jelezték a problémát. Sokáig nem tudtak beszélgetni, mert jött a következő óra, ami osztályfőnöki óra volt. Tudták, hogy az osztályfőnök kedveli az osztályát, -ez a szimpátia kölcsönös volt- abban bíztak, valamit ki fognak közösen találni.

Nem kell nagy tudomány, az egész óra ezzel a témával ment el. A szomorú csak az volt , hogy az osztályfőnök sem tudott érdemi megoldást javasolni. Ő is nagyon jól tudta, ha az igazgató egy kosár fát engedélyezett, abból több fa nem lesz. Persze ne írjuk le az osztályt, csacsiság lenne feltételezni, hogy ezek a fiúk, belenyugszanak a rájuk nézve sértő határozatokba.

Gondolták, ha nincs egyenes út, némi kitérővel, de célt lehet elérni. Nem is ők lettek volna, ha nincs egy épkézláb ötletük. Rövidtávra volt megoldás, ami abban merült ki, hogy az iskola területén még javában folyó építkezésről, minden olyan faanyagot összeszedtek, amit el lehetett égetni. Persze néha olyan anyagok is fűrész alá kerültek, amit az építők nem kifejezetten tüzelésre szántak. Mindegy jó idő volt az osztályban.

Tudja mindenki, nincs az a sok, ami egyszer el ne fogyna. Közeledett a karácsony, bizony egyre nehezebb volt, éghető anyagot találni. Az egyik műhely napon, amikor is az osztály gyakorlati munkán volt, valamelyik gyerek, valamilyem feladattal az iskola pincéjében járt. Jó szokás szerint mindenhova benézett, ahova be tudott jutni.

Nem sokára izgatottan jött, és fontoskodva ment azokhoz a fiúkhoz, akik általában a hangadók voltak. Volt belőlük egy pár, kreatív beállítottságú emberkék voltak.

Közölte velük a jó hírt, mit is talált. A főkolomposok hárman, odamentek az oktatóhoz, szeretnénk egy tíz percre beugrani az iskolába, kérték az engedélyt. Az oktató szerette a szorgalmas, ügyes gyerekeket, és természetesen hozzájárult, távozásukhoz. Csak ne túl sokáig maradjatok, nehogy szóvá tegye valaki. Szólt a fiúk után. Természetesen velük tartott a felfedezést tévő osztálytárs is.

Megérkeztek az alagsorba. Óvatosan szétnéztek, de mivel nem észleltek semmi mozgást, odamentek a pince egyik távolabbi sarkába , ahol a vasajtó állta útjukat. Abban az időben, nagyobb épületekben pinceajtót, csak megerősített kivitelűt volt szabad beépíteni, mivel háborús viszonyok között, minden pince légoltalmi célt is szolgált. Egy ilyen ajtót feszegetéssel kinyitni nem lehetett. A záró kallantyú rá volt fordítva, és méretes lakat lógott rajta. Már épen azon gondolkodtak, hogy fejbe verik a velük rossz tréfát űző osztálytársat, amikor az odalépett az ajtóhoz, megfogta a lakatot, egy erőteljes rántás, és a lakat kinyílt. A gazdája csak kamunak tette rá. Rosszul tette, mert ami nincs bezárva, oda beszabad menni. Legalább is ez volt a gondolatmenetük vége.

Ekként is cselekedtek. Kitárult a nagy vasajtó, és a felkapcsolt villany a mesék birodalmát tárta eléjük. A hosszú pince tele volt felaprított keményfával, pontosan olyan méretre vágva, ami az osztályban lévő kályhába bele illett. Nagyon megörültek. Gondosan visszazárták az ajtót, rányomták a lakatot, és mint aki jól végezte dolgát, mentek vissza a műhelybe.

Azzal tisztában voltak, valakihez tartozik a fa, nyilván nem magától került oda. Ez azonban nem volt kizáró tényező, hogy az iskola által okozott hiányosságokat ne lehessen, bizonyos mértékig orvosolni. Megszületett a haditerv. Kellett még egy kosarat szerezni, amivel a hátsó lépcsőházon keresztül –amit nem igen használt senki, fel lehetett vinni a tüzelőanyagot. Teljesen tisztában voltak vele, hogy a balkézről szerzett tüzelő miatt, szó érheti a ház elejét.

Kidolgozták a stratégiát. Minden nap két fiúnak a korábbi vonattal –ami csak fél óra volt-kellett kimenni Kenyérmezőre, hogy amíg nincs mozgás, a fát a hátsó lépcsőn, felvigyék az osztályba. Azt tudták, hogy nem lehet nekiállni, és az ajtótól kezdve hordani a fát, mert az hamar szemet szúrt volna valakinek, netán a tulajdonosnak.

Úgy volt szervezve, hogy a farakás elejét érintetlenül hagyva, beljebb kellett a kosarat megrakni, és így nem fog feltűnően fogyni a fa, a pincéből. Vidáman teltek a napok, elékezett a karácsony. Mindenki várakozással ment az egy hetes szünetre, reménykedve, hogy a Jézuska hoz valamilyen ajándékot.

Kinek hozott, kinek nem, hamar eltelt a szünet. Mindenki visszatért a kollégiumba, másnap kezdődött az iskola. A következő páros, a korábbi vonattal kiment, hogy beszerezze a prémiumtüzelőt.

Amikor az osztálytársak megérkeztek, két megnyúlt arcú társuk láttán, mindjárt tudták, hogy valami nem gömbölyű. Mi van? Kérdezték a fiúkat. Be volt zárva az ajtó, és egy papírlapra volt egy üzenet írva, „Később találkozunk”. Tudták, lebuktak, nincs több fa, de most nem a fa izgatta őket. Biztosak voltak benne, hogy az osztályfőnökük is fog kapni valami elmarasztalást, hiszen ő felel a mancsaft tevékenységéért.

Nem kellett túl sokat várni, megjött az osztályfőnök. Vészjósló tekintetét végighordozta az osztályon, felhúzott szemöldökkel kérdezte: Remélem nem maguk voltak a tettesek? Az osztály minden tagja tudta, nagy a baj, mert ha az osztályfőnök magázta őket, hihetetlenül mérges volt.

Na akkor másképp teszem fel a kérdést, egyenes választ várok: Ugye nem maguk lopták a fát az igazgató úr pincéjéből?

Az egyik főkolompos, mivel tudta, a tisztesség úgy kívánja, nem lehet hazudni, el kell mondani az igazat. Krákogott, köhécselt egyet, kettőt, és megszólalt:

Az a helyzet tanárnő kérem, mi fáztunk, mert amit adtak tüzelőt, az kevés volt egy egész délelőttre, az első emeleten ahol központi fűtés van jó idő volt mindig. Így aztán körülnéztünk, találtunk egy pincét, ami nem volt bezárva, és ott sok fa volt. Úgy gondoltuk, mi is az iskola tanulói vagyunk, miért kell nekünk fázni? Tudtuk, hogy nem egészen jó az eljárás, de a hideg nagyúr.

Az osztályfőnök először nem nagyon kapott levegőt, de aztán a mérge is kissé csillapodott.

Fiúk, az igazgató úr azt mondta, maguk feltörték a pincét, és ez bizony lopást jelent.

A szóvivő ismét felállt, és már tudta, nem olyan forró a kása, mint ahogy megfőzték. Kati néni kérem, nem szívesen mondok tiszteletlenséget, de az igazgató úr nem mond igazat.

Az osztályfőnök megdöbbenve hallgatta a szószólót. Mi nem törtünk fel semmit. Az a lakat, ami az ajtóra volt téve, nem volt bezárva, mert rossz, így zárhatatlan volt. Ebből az következik, hogy mi nem alkalmaztunk erőszakot, csupán,- persze azt elismerem,- engedély nélkül mentünk be olyan helységbe, ahova nem volt engedélyünk a belépésre. Amit elmondtam azt az osztály minden tagja bizonyítani, tudja.

Pár másodpercig néma csend uralkodott az osztályban, de már látni lehetett az osztályfőnök arca sem volt olyan haragos, mint az elején.

Nehogy azt várják, hogy most azonosuljak a szövegükkel. Minden képen helytelenül jártak el. Nem engedhető meg, hogy önkényesen cselekedjenek. Azt el kell ismernem, némi okuk volt, nem akartak fázni. Azt is pozitívan értékelem, hogy vállalják a felelősséget. Na most megyek, jelentem az igazgató úrnak, hogy az én osztályom a tettes. Nehogy azt higgyék, megússzák büntetés nélkül. Egy röpke mosolyt láttak átfutni az arcán, amikor felállt a katedrán lévő asztaltól. Mindenki vidámabban nézett a távozó szeretett osztályfőnök után.

Nem kellett sokat várni, újra megjelent, és hivatalos ábrázattal mondta el a verdiktet:

Az igazgató úr tudomásul vette a bocsánatkérést, és elfogadta a kártérítésre vonatkozó ajánlatukat. Valószínű azért nem alkalmaz külön büntetést, mert elfogadta, a hidegre történő hivatkozásukat. Egyébként úgy saccolta, kb. tíz mázsa fát tulajdonítottak el a pincéjéből. Ezt a mennyiségű fát meg kell vennünk,, amibe én is beszállok, hiszen én is melegedtem a tűznél.. Az osztály minden tagja tele pofával vigyorgott, hiszen tudták, hogy az osztályfőnök nem helyeselheti a fa eltulajdonítását, de biztosan nem haragszik rájuk. Már némi cinkos mosolyt véltek felfedezni az arcán.

Na ezt megúsztuk, mondták a srácok. Figyeljetek, a Kati néni meg ki is segített minket, mivel tudtommal mi bocsánatot nem kértünk. Ezt Ő tette hozzá az osztály mentségére. Éljen az osztályfőnök, kiabálták a srácok. Nem valószínű, hogy hallotta, de Kati néni tudta, mert ennek sok jelét adta a társaság, hogy tűzbe mennének érte a fiai.

– Itt kívánom megemlíteni ,hogy a szeretet megnyilvánulásai közé tartozott, és kisebb bonyodalmat is jelentett, amikor a pedagógus napi ünnepségen a zsibongóban ,az igazgató köszöntő szavai után, a diákok minden tanárnak egy csokor virágot adtak.

Kati néni egy egész fás kosár pünkösdi rózsát kapott, ami közel száz szál virágot jelentet t.- Nagyon boldog volt.

Egyszer, jóval később szóba került és elárulták Neki, hogy a kérdéses kosár virágot, az esztergomi temetőből lopták. Egy pillanatra meghökkent, de mást nem tehetett, mint megcsóválta a fejét.

- Visszatérve eredeti témánkhoz, eljött a tavasz, gondolták a srácok, illik az ígéretet beváltani. Meg kellett venni a fát. Pénzük volt, mert elég sok maszek munkát végeztek a műhelygyakorlat alatt. Már annyira jártasak voltak a forgácsolás, meg a hegesztés tudományában, hogy egy-egyszerűbb munkát elmertek vállalni, ami után mindig csurrant cseppent valami kis pénz. Elmentek a dorogi Tüzép telepre, ahol lehetett tűzifát kapni. Körülnéztek, és ahogy szemrevételezték a különböző faanyagokat, úgy döntöttek, hogy egy kis kanyart tesznek a favásárlásba. Volt ugyanis ott egy jó nagy rakás fűzfa rönk.

- A madár még nemrégen fütyült rajta - Gondolták, ezt megveszik, volt vagy húsz mázsa. A kajánság ott volt, hogy a fába, ha belevágta valaki a fejszét, majdnem spriccelt.,olyan nyers volt. Jót röhögve fizették ki, és mindjárt fuvarost is szereztek, aki elszállította a fát az iskola udvarára, a megadott helyre lerakta.

Másnap jelentették az osztályfőnöknek, teljesítették a kötelességüket, jelezze az igazgató úrnak. A nap folyamán jött a visszajelzés, az igazgató úr köszöni, meg van elégedve, csupán az a kérése, mivel az osztály felaprított fát tüzelt el, szíveskedjenek felvágni, és a helyére berakni.

A vigyor az arcokra fagyott. Tudták, törököt fogtak. Vagy három délután kínlódtak a fa felaprításával, mert a fűrész nagyon nehezen ment a nedves fában, a hasogatás még nehezebb volt, mert a fűzfa szálai minden felé csavarodnak. Ma már tudják, aki másnak vermet ás…stb.

Én is a Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikum diákja voltam.

1960-ban 15 évesen találtam magam szembe a pályaválasztás nehéz kérdésével.

Édesapám, aki akkor a Középdunántúli Kőbánya főmérnöke volt ismerve reál beállítottságomat az Esztergom-Kenyérmezőn működő Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikumot javasolta a továbbtanulásra.

Persze ez önmagában kevés lett volna, de meg kellett felelni egy kemény szóbeli és írásbeli felvételi vizsgán, hogy az áhított intézmény hallgatója lehessek.

Ez Édesapám türelmes felkészítő munkájának, és Homor Pali bácsi reális ítélőképességének – őnála szóbeliztem- köszönhetően felvételt nyertem az 1960/61-es tanévre.

Boldog és büszke voltam, mert nem ismertem – a társaimmal együtt- rám váró feladatokat. Az új környezetbe való beilleszkedést nagyban segítették Balla Kálmán kollégiumigazgató, és nevelőtanárai, a Technikum tisztelt és szeretett tanárai, oktatói emberséges pedagógiai hozzáállása.

Földiek lévén segítettük, biztattuk egymást Egyed Lajos évfolyamtársammal (Diszel) aki a szakmai ismeretek elsajátítása mellet kiváló focistája lett az NB I/B-s Oroszlányi Bányásznak.

Nem voltam kitűnő tanuló, de a kezdeti nehézségek legyőzése után, nem izgultam Homor tanár úr fizika órái előtt, és nem izzadt a tenyerem Gárdai Zoltán (alias Kobra) matematika és ábrázoló geometria feleltetései alatt sem.

Sárosi „Dodó bácsi” nem tudta „értékelni” sajátos helyesírási szabályaimat, de jól meg voltunk egymással.

Később a szakmai tantárgyak megszerettetésében a fiatal szaktanárok hozzáállása, szakmai tudása segített rengeteget. (Nekovetics Oszkár, Kornreich Ferenc.

Kégel Tamás testnevelő tanárunknak köszönhetően érvényesült az „Ép testben, ép lélek.” gondolat. Sokoldalú sportoláshoz biztosította a feltételeket akár iskolai szinten, akár a versenyszerű sportolás vonatkozásában.

Egyetlen tanár illetve tanárnő, -Zsuzsa néni- nem tudta megtanítani a tantárgyát, az oroszt, amim nem is csodálkozom. Viszont kiváló osztályfőnökünk volt.

A technikussá válást az elméleti alapozás mellett a gyakorlati szakmai ismeretek megszerzését a korszerűen felszerelt műhely tette lehetővé.

Az itt folyó szakmai képzés, az elméleti alapozás hatékonyságát mi sem igazolja jobban, hogy jelentős számba tanultunk eredményesen tovább a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karán, Helles diákok.

1969-ben végeztem bányagépész mérnökként és kezdtem el dolgozni első és egyetlen munkahelyemen a Bakonyi Bauxitbánya Vállalatnál..

Itt találkoztam újra azokkal a Hellben végzett iskolatársakkal, akik ilyen, vagy olyan okok miatt nem tudtak, vagy nem akartak továbbtanulni és a nehéz, és emberpróbáló gyakorlati munkát választották.

A komoly szakmai tudást –amit az iskolánk adott- mi sem bizonyítja jobban, hogy a bauxitbányászat különböző posztjain találkozhattam velük. A közvetlen termelésirányító művezetők mellett osztály és üzemvezetőként bizonyították felkészültségüket. Néhány név a sok közül, akikkel együtt dolgoztunk a „munka frontján”. Karlicsek Gyula, Kulcsár János, Krizsán Lajos, Raduly László, Boczkó Gyula, és még sokan mások. Többen közülük azután a munka mellet folytatták a különböző szinttű továbbtanulást. Én 1981-ben szereztem mérnök-közgazdász diplomát Budapesten.

Sok mérnök kolléga is volt, akik az egyetem vagy a felsőfokú technikum elvégzése után kerültek a bauxitbányához. Varga Gusztáv, Szécsényi József, Bogár József, Cserni József, Horváth István (alias Kötényes).

Nekik is köszönhetem, hogy szakmai előmenetelem segítették és 1983-ban a vállalat igazgatója, majd vezérigazgatója lettem, és 1985-ben ledoktorálhattam a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen.

Sokakkal találkoztam a szakmai egyesületünk az OMBKE különböző rendezvényén, melynek a kilencvenes években szakosztályi és egyesületi elnöke voltam. Itt gyakran előfordult, hogy kölcsönösen feltettük egymásnak a kérdést, „Nem ismersz meg? Esztergomban, egy iskolában jártunk”.

Mint az iparág vezető embere láttam a bányászat leépülésével párhuzamosan a bányászati oktatás megszűnését, és az ezzel járó szakember hiányt.

Előbb a vájár képzés felszámolását, majd a középfokú oktatási intézmények jobb esetben a profil tisztítását.

Nem csak a bányászatban okozott és okoz ma is problémát a jól képzett technikusi szakember gárda hiánya, hanem az ipar egész területén.

Nagyon jó iskola típus volt a technikumi rendszer és mi Hellesek abba a szerencsés helyzetbe voltunk, hogy kiváló feltételek között, kiváló tanároktól, oktatóktól kaptunk szakmai, emberi felkészítést az élethez

Büszke vagyok, hogy ebben az iskolában járhattam. Örülök és gratulálok Sebestyén István barátunknak a Hell József Károly Technikumi szellem fenntartására létrehozott megoldásáért.

-kinézetre és hivatalába szigorú ember benyomását keltette. Az is volt, ha az iskoláról, vagy a tanulásról volt szó, de igazi pedagógus volt. Kiváló tanár volt (mechanikát tanított) és szerette a diákokat. Nem bratyizott, de mégis közel tudott kerülni a diákjaihoz.

Zsuzsa néni első éve volt a ’61/62- es tanév. A sors azzal jutalmazott bennünket, - II/A osztály-, hogy a mi osztályfőnökünk lett. Nagyon szerettük, de az oroszt nem Őmiatta nem tanultuk.

30 éves érettségi találkozónkon az után őszintén bevallotta, hogy nem is gondolta komolyan, hogy heti két órába meglehet tanítani egy nyelvet. Még megszerettetni sem lehet.

Roppant nyugodt ember volt, amit állítólag magas vérnyomása miatt tartott fontosnak. Egyszer láttam megijedni, és többször láttam jó ízűen a bajsza alatt mosolyogni.

Az ijedtséget az okozta, hogy a tanári szék egyik lába becsúszott a két dobogó közé és majdnem hanyatt esett. Olyan gyors mozdulattal ugrott fel a székéből, amit sem azelőtt, sem azután nem láttunk tőle. Meg volt győződve, hogy ez egy diákcsíny volt. Lehet.

Egyik alkalommal történelmi szemelvényt olvastatott fel velem, és én háromszor egymásután a pátriárka helyett rendszeresen pártitkárt olvastam.

Nevetve vette el a könyvet és csak annyit mondott: „Ennyire ne légy vonalas.”

Ő is kiváló szakember és pedagógus volt szerintem. Érdemeit nehéz lenne felsorolni. Egy személyes történést mondanák el, hozzá kapcsolódva.

Megszeretette velem a szakmát, és negyedévesen az egyetemi jelentkezéskor megkerestem Őt, hogy a tanácsát kérjem, hogy a miskolci egyetem melyik szakára jelentkezzem.

Ami elsőnek beugrik: „A kupoló kemence legfontosabb adatit Rejtő Sándor műegyetemi tanár számításai szerint…” kívülről kellett fújni.

Sokszor kaptunk felvilágosítást a kamaszkor szerelmi életéről, a férfiúi viselkedésről. Pl., Hogyan készüljünk a randevúra?

Zsuzsa néni ekkor lett az osztályfőnökünk és mi mindent elkövettünk és kitaláltunk azért, hogy velünk legyen.

Az őzike szelídségével viselte el a kamaszok vadságát, pedig sok hülyeséget elkövettünk, hogy a tetszését elnyerjük.

Nem a szakmai tanulságát akarom kiemelni, hanem egy „társadalmi jelenségre” –ahogy ma mondják- emlékeztetni az érintetteket.

1961 májusában az akkor harmadévesek körében beindult egy mozgalom, miszerint „ha te kopaszra nyiratkozol, akkor én is”.

Amint a képen látható a példa ragadós, főleg ha az a felsősöktől indul.

1963 Tatabánya megyei középiskolás bajnokság 4x400 méteres váltó győztess csapata. Természeten a mi csapatunk.

Jobbról balra, Oszter Péter, sajnos az Ő neve nem jut eszembe, Nagy Károly, Fazekas János.

Porubszki István annak idején filmre vette ezt a versenyt. De jó lenne megnézni, ha még valahol fellelhető.

Nekovetics Oszkár, Fogel Tibor elnök, Búza József, és aki „érik” Fazekas János.

Zárszóként az 1964 évi városi ballagáson készült képpel köszönök el.

Ami a képen nem látszik, de büszke vagyok rá, hogy a városi ballagó középiskolások nevében én köszönhettem el kedves városunktól, tanárainktól.

A Hell József Károly Technikum 1964 évben végzett diákjainak városi ballagása.

A megemlékezést Morvai Tibor (Mitya) iskolánk egy másik remek diákja írta.

A megemlékezést a Dudujka és Bányász egyetemi levelező listákra írtam
2007.január 4-én.
Jó szerencsét!
Morvai Tibor
-----------------------------------

Talán második alkalom, hogy nem egyetemen dolgozó kollégáról emlékezem meg. Dr. Fazekas János, vagy ahogy barátai szólították Vanek valóban nem az egyetemen dolgozott.

A Bakonyi Bauxitbányáknál volt pályakezdő, ott dolgozott egész életében, onnan is szólította el a a múlt hónap 29-én a halál. Hosszú ideig betegeskedett, derekasan küzdött, férfi módra, bátran viselte a rá rótt nehézségeket. Végül sajnos csak alul maradt. Szülőfalujában Badacsonytördemicen január 10-én 12 órakor helyezik öröknyugalomba.

Jánossal először 1963-ban találkoztam Esztergom-Kenyérmezőn a Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikumban. Én voltam elsős, ő negyedéves. A kollégium és a technikum meghatározó egyénisége volt, mind tanárai mind pedig társai elfogadták.

Aztán leérettségizett és beiratkozott a Nehézipari Műszaki Egyetemre ahol szintén az évfolyam első embere volt. Negyedéven valétaelnökké választották, amit akkor mindenki a legtermészetesebb dolognak tartott.

Én a katonaság miatt csúsztam egy évet, mikor elsőben elkezdtem az egyetemet ő már a végzős évfolyam valétaelnöke volt. Mivel a bátyámmal egy tankörben voltak, gyakran találkoztam vele. Abban az évben adták át az új 13 emeletes E/7-es kollégiumot ők voltak az első évfolyam, akik ott lakhattak.

A bátyám és János tankörtársa volt földim H.Bandi is, aki szívesen matekozott velem a kollégiumban, így hát gyakran találkoztunk. Egyszerű, közvetlen, szeretetre méltó ember volt, mindig volt egy-két barátságos szava ami nem csak a KisJimmynek szólt (bátyám volt a Jimmy) hanem egy baleknak is aki ugyanazon a karon tanul amin ő. Mi akkor nagyon éreztük a felsősősök szeretetét és odafigyelést, János ebben is élen járt.

Aztán elváltak útjaink. Ő tulajdonképpen hazament. Tapolcán helyezkedett el a Bakonyi Bauxitbányáknál. Lent kezdte, mint mindenki. De tehetsége, emberi tulajdonságai vitték előre, egy idő után, mint a "vezér" utódját emlegették.

És mi itt az egyetemen nem csodálkoztunk ezen. Akkor még voltak nagy tanulmányi kirándulások, 5 naposok. Mindig útba ejtettük Tapolcát és nem bántuk meg. Színvonalas technikát, modern művelési technológiákat láttunk.

És amikor befejeződött a szakmai program mindig gazdag vendéglátásban részesültünk. A pincepörköltre jól csúszott a Balaton partjának kissé savanykás nedűje, a rizling. A vacsorára mindig eljött, megevett egy pörköltet, megivott egy-két pohár bort és jókat beszélgettünk. Aztán mikor a miskolci élmények kerültek sorra a hallgatók is megilletődve hallgattak bennünket. Sokszor láttam amikor bemutatta hogyan iszik a bortábornok. Élvezet volt nézni milyen átéléssel csinálta.

Aztán vittünk mi oda külföldi kollégákat is később. Kicsit kisebbb adag pörköltet evett már, ha lehetett inkább valami könnyebb dolgot kért, de a hangulat a régi volt. És az asztalok gazdagsága is. Igazi vendéglátó volt.

Közben az egyetemen megvédte doktori disszertációját, vezérigazgató lett, de emberi tulajdonságai nem változtak. Én még mindig KisJimmy maradtam neki és ha beszélgetni kezdtünk mintha éppen akkor hagytuk volna abba.

Ugyanolyan szerény volt akkor is amikor az OMBKE elnöke lett, vagy amikor az OMBKE Választmánya Tiszteleti Taggá választotta. Nagyon rendes ember volt. Igazi kolléga, igazi barát.

Tegnap délután mikor kinyitottam a postafiókomat rögtön megakadt a szemem egy levélen. Küldője János munkatársa volt, a levél tárgya pedig gyászjelentés volt. Megijedtem. Félelemmel teli érzésekel nyitottam ki a levelet, mindvégig arra számítva, hogy nem az ő nevét fogom látni.

Sajnos az övé volt. Elment hát. Tudom nem volt könnyű neki az élet az utóbbi években, tudva azt, hogy nem biztos, hogy ő fog győzni. De mégis. Szerettem volna ha még egy kicsit közöttünk tud maradni. De most már itt a megmásíthatatlan tény, bekövetkezett amitől féltünk.

Dr. Fazekas János, vagy ahogy sokan ismerték Vanek B. Eduárd, vagy röviden csak Vanek, nincs többé.

Kedves János Barátom! Félve nevezlek így mert biztos lesznek akik azt gondolják, hogy jövök én ahhoz, hogy Téged barátomnak nevezzelek. Engedd meg, hogy így nevezzelek, hiszen ha jól számolom 44 éve ismerjük egymást. 14 éves korom óta kötnek össze bennünket iskolák, szakma, szakmai szervezetek.

Tudom a barát szó tényleg nagyon közeli kapcsolatot jelent, engedd meg, hogy most utoljára mégis így szólítsalak. Gazdag élet áll mögötted.

Ha most oda kell állnod számot adni életedről, nyugodtan emeld fel a fejed, nézzél annak a szemébe aki előtt állsz. Mert megteheted. Példamutató életet éltél, megérdemled az örök nyugodalmat ott, a tördemicei fák alatt.

Búcsúzom tőled Vanek barátom. Csak úgy a magam nevében. Ahogy ma is szólítanál:

Harminc évvel ezelőtt a lányom így dicsekedett: az anyukám tanító néni, de az apukám bányász.

Az általános iskola elvégzése után gimnáziumba jelentkeztem, tanár szerettem volna lenni, de Apám nem engedte, és jól tette. Elcipelt felvételizni a „Hell”-be, és azt mondta, akármit is teljesítek a felvételin, ide felvesznek.

Felvettek, (protekció gyanús), az első év - 1960-ban - nagyon nehéz volt, egyedül voltam, eminens tanulóból közepes diák lettem, a diákotthon – a kerek templom mögött – nem a belsőséges hangulatáról volt nevezetes. Első évben Homor Pál volt az osztályfőnököm, később gyöngédebb kezekbe kerültem, Horváth Andrásné, Zsuzsa néni egyengette utunkat.

Volt fejlődési lehetőségem, éltem is vele, Sárosi Béla, Dodó bácsi megtanított írni, még mindig arra a matematikára alapozok, amit Gárdai Zoltán, alias Kobra -van-e aki e nevet nem ismeri- tanított, humortalan Homor Pál fizikáját még mindig tudom. Körösladány László tanár „elvtárs” középső úját eltörtem, mert téglát dobtam rá, miközben segítettünk a házát építeni, szakrajzórán fel is mutatta, de akkor még nem tudtuk ez mit jelent.

Később már nem voltam egyedül, másodikban az unokaöcsémet, Morvai Gyuszit, harmadikban az öcsémet vittem felvételizni, Homor Pali bácsi meg is jegyezte, van-e még Morvai a faluban, mert már elege van belőlünk. Ismerve a humorát, ez elismerésnek számít.

Szívesen nosztalgiáznék, „szép idő volt, jó idő volt”, hasznos idő volt, a miskolci felvételire kerek egy napot tanultam, ide is felvettek. Itt már nem voltam egyedül, talán heten vagy nyolcan mentünk a 4/a osztályból a Miskolci Nehézipari Egyetemre. Nem volt díszmenet, de elvégeztük a normális kihordási idő alatt, 1969-ben kirebbentünk az „életbe”.

Külfejtéses bányász lettem, Visontán, igen fontos beosztásban: szaladj el fiam tíz deka parizelért. Miután így bedolgoztam magam a szakmába, kitettek szakba dolgozni, folyamatosba, három műszak, szombat és vasárnap is, mert ez minden ifjú mérnök vágya. Arra azért jó volt, megtanultam a szakmát.

Már minden előfordult velem, feldőlt a kotrógép (olyan 300 tonnásra gondoljatok), vízbetörés (milliós nagyságrendben), mindent szétszedtem és összeraktam. Akkor volt a legjobb kedvem, ha a műszakban 5-6 üzemzavar volt, lehetett alkotni, a főnökeim valahogy nem örültek ennek.

Akkoriban volt egy ifjúsági törvény, minden évben lehetett pályázatokat írni (KISZ védnökséggel), írtam is, kétezer forint volt az első díj, ez több volt mint a fizetésem, így már ekkor bevezettem a 13. havi fizetést.

1975 –ben az ifjúsági törvény újra segített, mert kellett egy fiatal a vezetésbe. Így lettem 28 évesen üzemigazgató. Minden bányavállalatnak van egy üzeme, amelyben mindent készítenek, stílusosan Vegyesüzemnek nevezik. Volt építészet, faházgyártás, vasipar, szállítás, lakótelep, kertészet, salak-, sóder-, homokbánya.

Nem szakadtam el a bányászattól sem, aktívan részt vettünk az EOCÉN programban. Nagyot kaszáltunk, remélem az oroszlányi, tatabányai kollégák megbocsátanak (különben is elévült), 30-40 százalékos nyereséggel dolgoztunk, ez a szocializmusban bűn volt és nem erény. Építettük a márkushegyi-, mányi-, lencsehegyi lejtősaknákat, a külszíni szalagokat Márkushegy és az oroszlányi osztályzó között, a nagyegyházai bauxitrakodót, igaz, nem sok bauxitot látott.

1976-ban három kollégám beszervezett, mivel volt üzemi Volgám, járjunk gazdasági mérnökire, Miskolcra. A Nehézipari Egyetem nem lett puhább, sem könnyebb, a kollégák erre a második előadáson rájöttek, nem jöttek többet, elvégeztem.

1981-ben kaptam egy év ajándékot az élettől, vezetőképzőn voltam, délelőtt iskola, mindennel, ami belefért, lógás, olvasás a pad alatt, tanulmányi kirándulás Prágába, remek társaság az ország minden részéből, szakmájából, képzett vezető lettem.

1987-ben visszamentem (vittek) Visontára, felelős műszaki vezetőnek (főmérnök, így szebben hangzik), de kétév múlva kiderült, hogy régi káder vagyok és meg kell újítani, új káderként humánpolitikus, osztályvezető lettem a vállaltnál.

Sajnos, a legfontosabb feladatom a létszám csökkentése volt, ekkor számoltuk fel az Egercsehi bányaüzemet, a petőfibányai üzemeket, csökkentettük a létszámot Visontán, ki is érdemeltem a „nagy leépítő” címet.

Újból jó káder lettem, és visszamentem Visontára igazgatónak, nem sokáig, mert a Mátraaljai Szénbányákat 1993-ban összevonták a Mátrai Erőművel. Egy teljes napig, 24 órán keresztül írattuk alá a munkaviszony megszüntetéseket.

70 év után megszűnt a „bánya” amely egy fogalom volt, itt dolgozott a nagyapám, az apám, itt dolgozott közel tízezer ember, apák, fiúk, testvérek. Az összevonás után a fiúk a bányában dolgoztak tovább, én újra humánpolitikus lettem az új munkakörömig, 2006-ig.

Humánpolitikusként ráértem, és elkezdtem tanítani (a kör bezárult), természetesen a külfejtést. Hogy könnyebb legyen a tanítás, írtam hozzá jegyzeteket is, szakközépiskoláknak tankönyvet is, szerveztem egy aknászképző technikumot, átírva a tananyagot a külfejtésre, mert mélyművelésű aknász már nem kell. Főiskolán is tanítok (ez nem a reklám helye) így elhallgatom, hogy melyiken.

Tanítani jó, örömmel, lelkesedéssel csinálom (ennek meg a diákok nem örülnek), azt tervezem tíz évig így lefoglalom magam, és jöhet a megérdemelt pihenés.

2000-ben ott voltam az 50-ig évfordulón, nem ünnepeltünk, mert ez egyben az iskola megszűnését is jelentette, örülök, hogy az iskola ilyen formában élni fog tovább, az internet, a világ végezetéig.

Én 1960-ban a Szabó József geológiai technikumba jelentkeztem, de nem vettek fel a kollégiumba és apám nem engedte, hogy Tatabányáról Budapestre legyek bejáró. Ott azt mondták, hogy indul egy hasonló iskola Esztegom-Kenyérmezőn, és oda az elért eredményem alapján felvesznek.

Hát így lettem vegyipari gépész tanuló a Hell József Károly BGVT-ben. A kör bezárult, mert így is az NME-re vezetett utam 1964-ben, csak nem, mint bányamérnök hallgató, hanem gépészmérnök jelölt. Évfolyamtársam volt Mitya bátyja, és Fazekas János is.

Amikor az iskolába kerültem Kégel Tamás mint frissen végzett testnevelő tanár lett az osztályfőnökünk, aki ex-katedra kijelentette: nála nincs testnevelésből felmentett. A IV/C volt a mi osztályunk. Én akkor 150 cm "magas" voltam és 49 kiló. Tamás rám nézett és kijelentette: nem vagyok egy kosaras alkat, tehát futónak jó leszek, és elküldött edzeni. Ebből később annyi hasznom lett, hogy a negyedik év végére már 2:50-t futottam 1000 méteren - de hol volt ez Fazekas Jancsi eredményétől- aki az egyik legjobb atléta volt az évfolyamon.

Amikor Miskolcra felvételiztem és meglátta egy tájékozódási futó matematika tanár a felvételi lapomon ezt, rögtön közölte velem, hogy szeptemberben jelentkezzek nála, tájékozódási futónak. Akkor azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák ezt a sportot. De azért 11 évig űztem a sportot, amikor is egy szerencsétlen bokatörés véget vetett aktív sportpályafutásomnak.

Vissza az iskolára. Szaki bácsi volt a gépelemek, szakrajz és matematika tanárunk 3 évig, és negyedikben a nyakunkba kaptuk matekból Gárdai Zoltánt, alias Kobrát. Ő rögtön közölte velünk, ha egyetemre akarunk menni, járjunk hozzá külön matek előkészítőre. Persze mi ezt nem vettük komolyan, aminek az lett a következménye hogy kaptunk egy fejmosást, hogy bennünket soha nem fognak felvenni az egyetemre.

Hála bizonyos égi hatalomnak azért elsőre bejutottam, Cserhalmi Gyula osztálytársammal együtt, aki Prágába jelentkezett. Ő sajnos már nem él, 2002-ben meghalt. Amikor az első érettségi osztálytalálkozónkon közöltük Kobrával, hogy azért elvégeztük az egyetemet, elmosolyodott és azt mondta: biztos volt a sikerünkben.

Magyarból, történelemből 4, oroszból 1évig Gaál Gergely próbált valamit ránk erőltetni. Oroszból 3 évig a legszebb tanárnőnk Zsuzsa néni kínlódott velünk. Mindig hálával gondolok rá, mert egyetemi éveim alatt a legszebb szláv nyelvet tanultam szívesen és bár nem volt kapcsolatom Kenyérmezőn az ott állomásozó katonákkal, végül oroszból lett középfokú nyelvvizsgám.

Buza Józsefre is szívesen emlékezem, mert amit anyagismeretből a szó szoros értelmében belénk vert, azt az egyetemen jól tudtuk használni metallográfiából. Mint egy színházi szerepet kellett fújni: a mangán az A3 hőmérsékletet csökkenti, a kritikus lehűlési sebességet növeli... és így tovább minden ötvözőre. De lehet hogy fordítva volt.

A ballagáson 1964-ben pedig rám bízta a zászlóátadó szónoklatot. Helyből kellett rögtönözni a búcsúbeszédet. Homor Pál Tanár Úr fizika órái is emlékeimben élnek, és gyakran eszembe jut, mennyire hasonló volt Öveges professzor úr óráihoz. Mint vegyipari gépész Ági Sándor is küzdött velünk. Porubszky István a "zseboroszlán", remélem Pista nem haragszol meg a becenévért.

A műhelyben Moldoványi Mihály volt első osztályban a gyakorlatvezetőnk. De sokszor elmondta: rend, fegyelem, tisztaság. A satupad az államig ért, és jó darabig sámlin állva kellett laposvágót és domborító kalapácsot reszelnem. A kovácsműhelyi gyakorlatokon a ráverő kalapácsot még felemelni is alig bírtam. Volt is nemulass emiatt Szabatin Lajos bácsitól. Amikor a forgácsoló gyakorlat volt, Cseszka János az első órák valamelyikén úgy elzavart, mint a pinty, amikor a tokmánykulcsot nem vettem ki az esztergagépből, hogy sublerrel megmérjem a forgácsolt rúd átmérőt.

A szép emlékeim közé tartozik amikor iskolánk 4x1000 méteres váltójával megnyertük a megyei középiskolai bajnokságot. Igaz én tettem hozzá a legkevesebbet, mert az érdem Fazekas Jánosé volt, mint hajráember.

Legendás emlék, hogy mi a kerek templom melletti kollégiumban laktunk 3 évig. Sokszor vettünk palánkjegyet, amikor kapuzárás után érkeztünk haza. Volt olyan kalandunk is, hogy mint aktív barlangászok, kötélhágcsón mentünk fel az emeletre, vagy le. Ez utóbbi kínos volt, amikor lent a szolgálatos rendőr fogta a hágcsó végét. A kollégium gondnoka Nagy Gerzson volt, akiről csak később tudtam meg, hogy a színész Nagy Attila édesapja volt, és még később, hogy Miskolcon Nagy Aladár tanárom, később kollégám is ebből a családból származik.

Amikor már Kenyérmezőn laktunk, álmaink netovábbjában, az új kollégiumban, sok megtakarításunk volt, mert Dombrády József a későn kelésért mindig takarékbélyeget tett a szekrény sarkára, ha nem keltünk fel időben.

Az öt egyetemi év után, volt még egy halovány kísérletem, hogy visszatérjek Esztergomba. Meghirdettek egy mérnöktanári állást az egyik szakmunkásképzőbe, és nekem választani kellett. Miskolcon egyetemi oktató, vagy az előző. Én az egyetemi állást választottam. Azóta dolgozom itt, előbb tanársegédként, majd adjunktusként.

Ma már visszafelé számolok, mert másfél év múlva nyugdíjas leszek, ha mindenki -égiek és földiek is- így akarják.

Mellékelten jegyzem meg, hogy öcsém -Völgyes Imre-is ezt az iskolát választotta, és 1970-ben érettségizett bányagépész technikusként.

Hát Kedves Sebi ennyit kicsit bővebben. Természetesen mindent felhasználhatsz a hosszú szövegből, amit jónak látsz.

Gyuricsek László vagyok (1947.04.19) aki szintén a Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikum diákja voltam 1961-1965-ig, ahol az egész életemet meghatározó képzésben és nevelésben részesültem.

Büszke vagyok iskolámra, tanáraimra és nagyon sok diáktársamra, 1965-ben érettségiztem, majd jelentkeztem a Nehézipari Műszaki Egyetemre, ahova rögtön fel is vettek.

Az írásbeli felvételim nagyon jól sikerült, a felvételi szóbeli része formális beszélgetés volt csupán. Mivel bányamérnöknek készültem, a Bányamérnöki Kar egyik jelentős oktatója megkérdezte tőlem, miért pont bányamérnök akarok lenni? Mire én azt válaszoltam, minden felmenőm a bányászatban dolgozott, így velem kapcsolatban is elvárás, hogy ezen a vonalon tanuljak tovább.

Kérdezte: ennyire bízok a jövőben? Azt válaszoltam: igen, de van egy zavaró tényező, ugyanis nem sokkal azelőtt az akkori nehézipari miniszter -Lévárdi Ferenc- írt egy cikket (1965-ben), miszerint a magyar energiaellátást a szovjet energiahordozókra kell alapozni, ezért valamennyi magyar barnakőszén-bányát be kell zárni.

Mire azt mondta: Ezzel a felvételivel bármelyik karra átkérheti magát,...amivel azonnal éltem is és átkértem magam a Gépészmérnöki Karra-amit az óta sem bántam meg, de a szívem mélyén ma is a bányászat az álmaim területe.

Pedig az élet kárpótolt mindenért, de ezért sokat kellett tenni is. Mivel pénzem nem volt, azonnal leszerződtem az IKARUS gyárhoz, ahol 1970-ben- a gépészmérnöki oklevelem átvétele után három nappal azonnal munkába álltam, ugyanis ez volt az elvárás. Nagyon jó eredménnyel végeztem, mindenki ismert és én is mindenkit ismertem, úgyhogy repülőrajtot vettem... munkába állásom után három hónappal már én lettem a fejlesztés vezetője!

Ez a sebesség a későbbi időkre is jellemezte az előrelépéseimet, 30-évesen már egy 5000 fős IKARUS Gyár főmérnöke és igazgató-helyettese lettem,majd nyolc év múlva annak igazgatójaként dolgoztam, kőkemény feltételeknek megfelelve. Ezidő szerint én vagyok Európában az egyetlen olyan vezető, aki elmondhatja magáról, hogy irányított egy olyan gyárat, amely évente 9000 db autóbuszt gyártott.

(Tisztelt halandó, ki e sorokat olvasod, el tudod képzelni a lelki szemeiddel, mennyi is az a 9000db autóbusz évente?), nem beszélve arról, hogy az én feladatom volt az összes külföldi összeszerelő üzemünk (11) irányítása is. Ezidő szerint mi voltunk az ország egyik leggazdagabb cége, amely már a 80-as évek közepén évi több milliárdos nyereséget termelt!

Szereztem további három diplomát, bejártam üzleti ügyekben az egész világot (65 ország), de sohasem felejtettem el azt, hogy honnan indultam.

Én mindig is büszke voltam és vagyok az Esztergomi kiképzésemre, ami nagyon kemény volt, ...olyan, amiért érdemes élni.

Büszke vagyok arra a közösségre, ahol tanultam, sportoltam, építő táboroztam és nevelkedtem, és ez már így is marad, amíg csak élek.

Fellegi Béla vagyok. 1965-ben érettségiztem bányagépész-bányavillamossági technikusként az iskolában. „B” osztályba jártam, osztályfőnökünk Gárdai Zoltán Tanár úr volt. Tiszta kollégista osztály voltunk, 1962-ben mi vettük újonnan birtokba az iskola mellett épült „Ifjú Gárda” kollégiumot.

Ezt követően még 3 felejthetetlen évet töltöttünk ott. 33-an érettségiztünk a „B” osztályban. Talán annak is köszönhetően, hogy kollégisták voltunk, egy rendkívül összetartó, hagyományainkat hűen ápoló kollektíva vált belőlünk. Majd minden érettségi találkozót megtartottunk (talán kettő kivételével), legutóbb 2005-ben a 40. éves találkozót.

Mi több, 1997 óta (többségünk ekkor volt 50 éves) évente találkozunk nyár végén egyik osztálytársunk, Gyuricsek László balatoni nyaralójában. Tavaly (2006-ban) már az éves találkozókat illetően is jubiláltunk, ugyanis az volt a 10. éves találkozó Zamárdiban.

Az iskola általatok felsorolt híres diákjai közül Schalkhammer Antal a mi osztálytársunk volt, mögöttem ült négy éven át. Úgy gondolom, hogy osztálytársaink közül vannak még rajta kívül olyanok, akiket méltán az iskola híres diákjai közé sorolhatnánk, beleegyezésük nélkül azonban nem nevezném meg őket.

A 33 érettségizett osztálytárs közül 12-en tanultunk tovább és szereztünk mérnöki oklevelet különböző hazai és külföldi egyetemeken. (Ez is mutatja az iskola akkori oktatási színvonalát.) Többen huzamosabb ideig (a magyar szénbányászat alkonyáig) a szakmában és az iparágban tevékenykedtünk.

Ami engem illet, 35 évet dolgoztam az energiaiparban villamosmérnökként, különböző vezető munkakörökben. Ebből 25 évet a Tatabányai Bányák Vállalatnál, majd még 10 évet jogutódjánál a Vértesi Erőmű Rt-nél.

2005-ben mentem nyugdíjba, azóta csak a kis, egyszemélyes vállalkozásommal foglalkozom. (FORTAN Mérnökiroda Ev.)

Osztálytársaim nevét (fejből tudom az osztálynévsort) itt nem sorolom fel, hiszen megtalálhatók vagyunk az iskola jubileumi évkönyvében. Sajnos hárman már nem élnek közülünk, az ő nevük álljon itt mégis azzal a megjegyzéssel, hogy mindenkor tisztelettel és szeretettel emlékezünk rájuk.

Egyébként gratulálok a honlaphoz és az ötletéhez külön. Már magam is törtem a fejem rajta, hogy a mai informatikai lehetőségek birtokában illő lenne létrehozni egy virtuális fórumot az iskola volt diákjai számára.

A honlap címét továbbítom internet kapcsolattal rendelkező osztálytársaim részére. Remélem Ők is jelentkeznek majd előbb-utóbb visszaemlékező írásaikkal.

1946. szeptember 2-án született Felsőgallán (Komárom-Esztergom vármegye). Mindkét ágon tradicionális bányászcsaládból származik, édesapja, Schalkhammer József (1914- 1975) Tatabányán volt ács bányamunkás.

Az általános iskolát Tatabányán, középiskolai tanulmányait Esztergom-Kenyérmezőn végezte, 1965-ben bányagépipari és bányavillamossági technikusi képesítést szerzett a Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikumban. 1965 és 1968 között Miskolcon a Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karának bányagépész szakos hallgatója.

Nappali tanulmányait családi okok miatt abbahagyta, a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskola Gépészmérnöki Karán, levelező tagozaton szerzett rendszerszervezői oklevelet 1973-ban. A tanulás mellett, 1965-től 1986-ig a Tatabányai Szénbányák Vállalat dolgozója: kezdetben bányalakatos, gépmester, majd gépészeti vezető, üzemgazdasági és árosztályvezető, környezetvédelmi tanácsadó, később a vezérigazgató közvetlen műszaki-gazdasági tanácsadója, a személyzeti és oktatási főosztály vezetője, végül személyzeti és szociális igazgató volt.

Munkája mellett 1978-ban mérnök-közgazdász abszolutóriumot szerzett a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem Ipar Kar ipargazdasági szakán. Részt vett több felsőfokú menedzserképzésen, így az Országos Vezetőképző Intézet menedzserképző és vezetőutánpótlás-képző tanfolyamain. Az Ipari Vezetőképző Intézetben humánpolitikai és munkaerő-politikai felsőfokú szakképesítést szerzett. 1980 és 1984 között a Politikai Főiskolán elvégezte az ipargazdaság szakot. Munkahelyén a személyiségelmélet alkalmazási lehetőségeivel, a vezetők kiválasztásával és a káderutánpótlás megtervezésével foglalkozott.

A Nehézipari Műszaki Egyetem Ipargazdaságtan tanszékén és intézetében bányagazdasági és szervezéselméleti témában tudományos kutatómunkát folytatott. Tanulmányai 1975 óta jelennek meg hazai és nemzetközi szakfolyóiratokban. 1978 óta az Ipari Minisztérium modernizációs munkabizottsága tagjaként az energetikai és bányászati szerkezetátalakítás problémáival foglalkozik. 1988-tól tagja az MTA bányaüzemi, ergonómia albizottságának. 1963-tól 1965-ig a magyar ifjúsági kosárlabda-válogatott keret tagja. 1965 és 1975 között NB I-es kézilabdacsapatok játékosa, a Tatabányai Bányász SC-ben töltött időszak alatt (1971-1973) válogatott kerettag.

Az 1960-as évek második felétől a szakszervezeti mozgalomban is aktív tevékenységet fejtett ki. 1974 óta a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének központi vezetőségi tagja, 1985 végétől a szakszervezet függetlenített gazdaságpolitikai titkára volt. 1989. december 1-jén a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének főtitkárává, 1990 végén a Bányaipari Dolgozók Szövetségének elnökévé választották. 1989-ben a szervezet tagja lett a Bánya- és Energetikai Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségének (MIF), ahol 1990-ben a végrehajtó bizottság tagjává, 1993-ban az elnökség tagjává, európai alelnökké választották.

A MIF 1995. novemberben fuzionált a Nemzetközi Kémiai, Vegyipari és Energetikai Szövetséggel, s létrehozta a világ legnagyobb szakmai munkavállalói szervezetét, a Nemzetközi Vegyipari, Energiaipari, Bányaipari és Egyéb Generál Szakmák Szakszervezeti Szövetségét (ICEM), melynek - Európából egyedül - alelnökévé választották.

1993 óta tagja az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete (ILO) állandó szénbizottságának, és részt vesz az Európai Közösség szén- és acélbizottságának a munkájában. 1989-től tiszteletbeli tagja a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) bonni központi apparátusi szervezetének.

1992-től 1996-ig a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének az ügyvivője

Az 1994. évi országgyűlési választásokon Komárom-Esztergom megye 1. sz., Tatabánya központú választókerületében indult, s szerepelt az MSZP Komárom-Esztergom megyei (2.) és országos (29.) listáján is. Mandátumát mint egyéni jelölt a választások második fordulójában, 57,81 százalékkal szerezte.

Az Országgyűlés gazdasági állandó bizottságának a munkájában vesz részt, ezen belül a radioaktív hulladékokkal foglalkozó nemzeti projekt megvitatására és végrehajtásának figyelemmel kísérésére alakult albizottság tagja.

Schalkhammer Antal 2002. február 22-én halt meg hosszan tartó súlyos betegség után.

Hamvasztás előtti búcsúztatására 2002. március 2-án került sor a tatabányai Újtelepi temetőben.

1963-és 1967 között voltam a Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági technikum tanulója. Osztályfőnököm Walcz József volt.

T.Tóth József írja

(1966 - 70 "A" osztály: Bányagépész szak)

Kedves ISKOLÁM Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikum!

Megtaláltam a honlapot és valami fantasztikus felemelő érzés volt találkozni szeretett iskolámmal.

1966-tól 1970-ig tanultam Kenyérmezőn. A mai napig csak a legnagyobb szeretettel és tisztelettel tudok gondolni arra az időszakra.

Szeretett osztályfőnökömről, legkedvesebb tanáraimról!

Almásfüzitőn nőttem fel három nagy gyár a timföld, a molaj és a vákuum gyárak mellett. Az itteni behatások, de legfőképpen apám példája egyértelművé tette, csak a műszaki pálya, ami igazán tetszik nekem.

Hát eljött a felvételi ideje 1966 tavaszán. Igen felvételi, mivel abban az időben csak sikeres felvételivel kerülhettem be a Hell-be.

A felvételin Hetényi Bálint későbbi szakoktatóm felügyelt. Felvettek és szeptemberben már abban a kollégiumban laktam, amely kimagaslik a tájból, ha lenézünk a 10-es útról Dorog felé haladva.

Bevallom nagyon megszeppentem a sok, sok általános iskolai tanító néni után tanár elvtársak jelentek meg a katedrán.

Koós Károly volt az osztályfőnököm. A mai napig példaképem, hogy mennyire lehet szeretni a gépész szakmát, hogy milyen egyszerűen, logikusan mégis magasszinten tanítani a gépelemeket, anyagszerkezettant, géprajzot.

Az, az elegáns, magabiztos előadásmód, ahogyan magyarázott nekünk a mai napig lenyűgöz.

Még ma is előttem van amikor ábrázoló geometria órán átbökött egy papírlapot egy kötőtűvel. Ezek után kiszerkesztettük az egyenes és a sík döféspontját.

Ha ma 55 évesen felébresztenek, és megkérdezik, mondjam el mi az, az illesztés, Koós tanár úr rajza van előttem és arról fújom hogy „ az illesztés két illesztendő alkatrész méretének ...........

Vagy milyen hatása van a nikkelnek és a krómnak az acél tulajdonságaira.

Igazi használható tudást kaptam Koós tanár úrtól. Szakmailag hibátlan, kikezdhetetlen volt amit csak megfejelt azzal, hogy kemény is volt és a kisfiúkból érettségire férfiakat faragott.

A legnagyobb tisztelettel és szeretettel gondolok Koós Károlyra. Köszönöm TANÁR úr !!!!!

Látható mennyire elfogult vagyok kedves tanárommal, de nekem Ő az elsők között a legelső.

Mert sok első volt ám az én időmben. Igazi NAGYÁGYUK!

Walcz József:

hóna alatt egy könyvtárnyi papírral mindig késett az óráról, szerencsénkre. Pubikáim hogy is van az a gőzgépvezérlés?

Búza József:

ha valaki nem úgy kezdte a hegesztés definícióját hogy -a hegesztés egy miniatűr kohászati eljárás- megbukott.

Kornreich Ferenc:

a fluxus, a fluxus... melyik irányba is indul el az áram a vezetőben, ha metszi a fluxust ? No és a háromfázisú villanymotor melyik irányba kezd el forogni?

Ági Sándor:

az ionok abban az átkozott akkumulátorban !

Nekovetics Oszkár:

mekkora sebességgel is ér le a kas a függőakna aljára, ha elszakad a kötél? Ha valaki elkezdte számolgatni, az azonnal egyest kapott. A kötél nem szakadhatott el Nekovetics tanár úrnál!!!

Gaál Gergely :

ne legyetek szakbarbárok ! Irány Budapestre a Vígszínházba az Erkelbe, az Operába

A szigorú „morcos” műszakiak között felvidító volt Horváthné Zsuzsa néni / orosz nyelv /

Sárosi Béla, Dodó bácsi /kedves történelem tanárunk / Kégel Tamás / testnevelés/ Dombrády József / kollégiumi nevelőtanár / jelenléte.

Egy ilyen középiskola után nem igazán jelentett gondot elvégezni a műszaki egyetemet .

Tanár urak, mérnök urak ÓRIÁSOK a szememben!

Ezek az első gondolataim szeretett iskolámról, tanárairól.

Nagyon örülök hogy ráakadtam a honlapra!!!!

T.Tóth József

mérnök-közgazdász

*******************************************

Fülöp Ferenc írja

(1969 - 73 "B" osztály: Vegyipari gépész szak)

Ajánló a legendás IV. B történetéhez

1969 és 1973 közötti Esztergomban, a Hell-ben töltött négy év meghatározó volt életünkben, sőt későbbi életpályánk kialakulásában . Mindazok a szép élmények, melyek akkor megtörténtek velünk „Bések”-kel,Varga Jancsi első ( és természetesen legjobb ) osztályával a „ Legendás IV.B története „ című írásomba újra megelevenednek. Az kissrácokból menő nagyfiúk lettünk, megnövesztettük a hajunkat, hosszú szárú bricsesz cipőkben feszítettünk, meghódítottuk az első csajokat, megízleltük a szabadság és a rumos Cola izét, beindultunk a Bergendi : Darabokra törted a szívem nagy slágerére, és még sorolhatnám felnőtté válásunk állomásait. Tanárainkkal megküzdöttük a magunk harcát, de ma már tudjuk hogy jót akartak nekünk, csak másképpen, mint ahogy szerettük volna. Ezt a nevelési harcot most mi vívjuk gyermekeinkkel. Itt az idő, hogy beismerjük tévedésünket és megköszönjük azt a sok tudást és tapasztalatot, melyet átadtak nekünk. A visszaemlékezésekből kirajzolódik, hogy ez az 1969-1973 közötti időszak életünk és iskolánk aranykora volt, melynek mi szerencsére aktív részesei és élvezői voltunk. A múltra való emlékezés csak együtt és tanáraink felidézésével lehet teljes, hiszen együtt éltük át ezeket az éveket, és élményeket.

Porubszky István, azaz Pölö, egykori kollégiumi nevelőtanárunk váratlan halála mindenkit megrendített, többet érdemelt volna a sorstól. Négy éve még velünk ünnepelt. Akkor némi lelkiismeret furdalással adtam át neki a 30 éves találkozóra elkészült emlékkönyvet, mert mi tagadás róla és Kégel Tamásról írtam negatív dolgokat is. Nem akartam megmásítani azt, régen hogyan éreztünk iránta. Szerencsére szóban elmondhattam neki is, ma már másképp látjuk akkori szerepüket, hiszen apaként, hasonlókorú fiúgyereket nevelve, mi is szembetalálkozunk ugyanazokkal a generációs problémákkal. Biztos vagyok benne, hogy rajtunk kívül is sok-sok tanítványa fog rá és kollegáira, Karakas Lajosra, Dodó bácsira, Búza Józsira, Dombrádi és a többiekre sokáig jó szívvel emlékezni.

1998-ban a 25 éves találkozón tettem egy meggondolatlan ígéretet, összeállítok egy emlékkönyvet a legendás IV. B történetéről. Úgy gondoltam megpróbálom összefoglalni annak a varázslatos négy évnek a lényegét, mikor gyerekekből felnőtté váltunk. Akkor alakult ki személyiségünk, tele voltunk önbizalommal, világmegváltó tervekkel. Erősnek, szépnek, okosnak láttuk magunkat, s nem értettük tanáraink ezt miért nem méltányolják. Az érettségi után rakéta sebességgel vágtunk neki a világ meghódításának. Ez a lendület más-más távolságra volt elég, fokozatosan elfogyott. Végül besimultunk, megtörtünk mi is, olyanok lettünk, mint a többiek.

Az emlékkönyv egy szubjektív visszaemlékezés, amit a 25 év torzít. Néhány összefüggést pedig tisztábban látok ilyen távolságból. Remélem másokban is sikerül felidéznem az emléket, élményeket. 1998-ban, bár igen romos állapotban volt, nem gondoltuk, hogy iskolánk hamarosan megszűnik. Ennek pontos okát még ma sem ismerjük, de kár volt érte. Azok a nemzedékek, akik itt nőttek fel ,biztosan hiányolni fogják még sokáig. Mindannyian, akik kötődtünk hozzá, azóta úgy érezzük, mint egy közeli hozzátartozó elvesztését. Már nincs, de a szívünkben mindig élni fog. Ez a kis emlékkönyv emléket állit hajdani iskolánknak is, mely most már csak bennünk él tovább.

Búcsúzik a szerkesztő: Fülöp Feri.

Ui.: Ne feledjétek a legendás IV. B története folytatódik….az élet írja tovább !

*******************************************

Mokánszki Béla András írja

(1970 - 74 „A” osztály: Bányagépész szak)

Születettem 1955. október 06. Budapest

A bányászattal kapcsolatos tanulmányait a Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikumban kezdte, majd a Nehézipari Műszaki Egyetemen 1980-ban kapott okl. Bányamérnöki diplomát. 2004-ben elvégezte a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet, ahol Nemzetközi Hegesztőmérnök képesítést szerzett.

A Tatabányai Szénbányák Vállalatnál kezdte pályafutását. Üzemvitel vezető, gépészeti vezető, majd technikai főmérnök beosztásokban vett részt az EOCÉNPROGRAM nagy bányáinak gépesítésében, fejtési és vízemelési rendszereinek kialakításában.

Jelenleg a Vértesi Erőmű RT. Bányászati Igazgatóságán dolgozik.

2006-tól bányásznyugdíjas. A Bányagépészet a Műszaki Fejlődésért Alapítvány titkára.

Tagja az OMBKE-nek, valamint,

a Rozmaringos Bányász Egyletnek, amelynek a bányász hagyományápolás, megőrzés a célkitűzése

„HELLES SZÍV”

Tisztelt tanár úr, összeálltak a gondolatok!

A fiatalabb kor végén az ember már hajlamos a nosztalgikus érzések előtérbe helyezésére, miközben jön a kérdés: Közel harmincöt év sok, vagy kevés egy ember életében?

A visszaemlékezésekben van egy nagyszerű dolog: az idő megszépíti a történeteket.

Ma, amikor a világháló hatalmas lehetőséget kínál a széleskörű nosztalgiára, akár blogok, vagy humoros történetek formájában, én mégis a komolyabb stílust választom egy korszak bemutatására.

Többünknek a középiskolás időszak három csatornán futott:

- Az iskola

- A kollégium

- A sport

Az iskola.

Az iskolát az 1970/71. tanévben kezdtük. Ez sok szempontból különleges élményt nyújtott, mint amiben az előttünk és az utánunk végző évfolyamok részesülhettek.

A „Nehézipari Minisztérium iskolája”ekkor alakult át technikumból szakközépiskolává.

Egy régi világban kezdtünk, régi kollégium, napossal, konyhaszolgálattal, a menzával, öreg iskola műhellyel, és egyik pillanatról a másikra új világba csöppentünk. Modern, négy (nem vas)ágyas szobák a kollégiumban, hatalmas étterem új konyhával, s mindez egyben az iskolával. Ez valami csoda volt akkor!

Mivel ez az évfolyam volt az, aki egyszerre találkozhatott egy régi tradicionális iskola szellemével, beidegződéseivel, majd az oktatás és a környezet modernizálódásával, ezért az évfolyamban mindenkinek nagy a kötődése az egész iskolakomplexumhoz.

Minden részéhez, terméhez, a legkisebb zugához is megannyi élmény fűződik. Talán azért is, mert ebben az időszakban még nem volt „DEMOKRÁCIA”. A pedagógusnak szava volt, eszközei, módszerei, lehetősége a fegyelem és az óra megtartásához (igaz tanár elvtársnak szólították), a diákok pedig hagyták magukat okosítani, mert volt életcéljuk.

Néha, mint felkért előadó tapasztalom mennyire magváltozott a világ, és ilyenkor eszemben jutnak tanáraim, akiknek emlékét, szakmai, pedagógiai és emberi értékeit, egyéniségük jellegzetes vonásait a szívemben örökké őrzöm.

Ebből a korosztályból bárkivel és bárhol találkozom a világban, aki Hell-es diák volt, mindenkinél valami emléket hoz elő Dodó bácsi, a Ló, a Búza, a Walcz Bubi, a Mikulás, a Dombrádi Lodzsi, Neko, vagy az Ocus becenév.

A tanárok ismertségére, és a maradó tudást adó módszereikre egy történettel szeretnék emlékezni. Már ötven éves fejjel, amikor a Budapesti Műszaki Egyetem hegesztő szakmérnök kurzusán vizsgáztam, és a hegesztés megfogalmazását a középiskolában jól megtanult szöveggel kezdtem”a hegesztés egy miniatűr kohászati eljárás, melynek során az anyagot lokálisan, azaz helyileg megömlesztjük…” a vizsgáztató professzor utána csak ennyit kérdezett: Téged a Búza tanított és a Hellbe jártál? Mondanom sem kell, a vizsga egy nagy nosztalgiázásba ment át, és a leckekönyvbe szép jegy került.

Hát, az én megítélésemben ez a „HELLES SZÍV”.

A kollégium.

Ennyi év után is jól emlékszem arra a pillanatra, amikor először jártam a Bolyai kollégiumban. Apám szavai rémlenek fel:”Na, fiam most kezdesz majd nagyfiú lenni!” Hirtelen egy új, ismeretlen, furcsa világ vett körül. Szobatársakkal, kollégiumi rendtartással, nevelőtanárral, szolgálatokkal (napos, konyhás, kertész), és nem tudtam, miért szólítanak KOPASZ-nak, pedig a hajam vállig ért.

A zsigereimben van a stúdiumok hangulata, a nevelőtanárok Orbán István (az OCUS), vagy a PL (mint Porubszki Pista) mondásai, a reggeli ébresztő zenéje: „Kelj fel, kelj fel jó ember…”

Eszembe jutnak a hazautazások, amiket ki kellett érdemelni először Nov.7.-e alkalmával, majd Karácsonyra. A „kimenők”, amikhez nagyon jó indokokat kellett kitalálni, hogy a kolesz füzet eltávozási rovata alá legyen írva.

Később, a második év után szinte átfordult a világ. Már haza sem akartunk menni. Hétvégén alkalmi munkákat vállaltunk a vasútállomáson és egyéb helyeken, hogy legyen zsebpénzünk. A nyári gyakorlatokat is a Dorogi Bányagépgyárban teljesítettük. Közben edzőtáboroztunk, élveztük a Pala hűsítő habjait, valamint kóstolgattuk a „Tengler tanszék”(főiskolások után szabadon) korsó söreit. Jöttek az első szerelmek, a balatonszepezdi nyarak.

Észre sem vettük és egy NAGY CSALÁDDÁ kovácsolódtunk össze.

Apámnak igaza volt, „nagyfiúvá értünk”.

A későbbiekben, amikor sokunk egyetemista, főiskolás „gólya”ill. „kopasz katona”lett, a kollégista előéletnek nagy hasznát vettük. Volt alkalmazkodó képességünk az új iránt.

A sport.

Itt Janny Csaba barátom „Volt egyszer egy kosárlabdacsapat (1970-1974)” írását emeltem be. 1970 szeptemberében az ország különböző helyeiről nyertünk felvételt ebbe a patinás iskolába.

Tanulmányaink mellett maradt idő egyéb tevékenységekre is. Én, az általános iskolában is kosárlabdáztam, ezért nem volt nehéz a választás a sportágak között. Oláh János osztálytársam ismerte még a játék szépségét, mivel Ő Oroszlányban tanulta meg a játék alapjait. Szerencsére remek edzők adták át tudásukat, akik közül Kégel Tamást szeretném elsősorban kiemelni.

Abban az időben a középiskola mellett felsőfokú technikum is működött Kenyérmezőn, amely NB II-es kosár csapattal is büszkélkedhetett Gépész Haladás néven. Elsős, fiatal korom ellenére bekerültem ebbe a főiskolásokból, középiskolásokból álló vegyes csapatba. Ezzel párhuzamosan középiskolai bajnokságokat írtak ki, melyek magas színvonalúak voltak két korcsoportban.

A kollégiumi élet a közösségi szellemet is gyorsan belénk nevelte, így egy nagyon erős kötelékkel rendelkező CSAPAT jött létre. Ehhez kellett még Kégel Tamás szakmai tudása, emberi tartása is, hogy olyan tagokból csapatot kovácsoljon össze, melyben a zöme csak itt ismerkedtek meg a kosárlabdázás alapjaival. Komoly fegyvertény volt, hogy másfél év alatt 1972-ben az országos bajnokság aranyéreméig vezetett bennünket. Az országos bajnokok a következő tanulók voltak:

Árendás József, Füleki Attila, Horváth Gyula, Hubert István, Jánny Csaba, Kovács Károly, Mokánszki Béla, Németh József, Oláh János, Szabó László, Tóth Viktor, Vadász János, Vati István.

a bajnoki aranyérem és a bajnok csapat

Itt természetesen meg kell említeni Dézsi Tibor nevét, aki a csapat intézőjeként tevékenykedett a csapat mellett, ki szintén kivette munkájával részét a csapat sikeréből.

1974-ben újból bejutottunk az országos döntőbe. Az I. korcsoportos bajnokságban majdnem sikerült megismételni az 1972-es bravúrt. Sajnos a csapat a döntőben 2 ponttal maradt alul a győztes fehérvári csapattal szemben és „csak” ezüstérmes lett.

az ezüstérmes csapat

Úgy érezzük, hogy az ismeretlenségből előbukkant csapat komoly elismerést szerzett a HELL-nek, és mi is kaptunk olyat, amivel csak nagyon kevés helles büszkélkedhet!

Arra is büszkék lehetünk, hogy a csapat tagjai nemcsak a pályán segítették egymást, de a jobb tanulók az iskolapadban is társaik voltak a gyengébbeknek. Nem a „Jó sportoló-jó tanuló”cím miatt, de a csapatnak több mint fele MB I-ben is szerepelt a későbbiekben főiskolásként, egyetemistaként, és most tanári diplomával ill. okl. mérnökként megbecsült szakember, üzletember a világban.

Szerencsére ezeket, a szép emlékeket évente fel tudjuk eleveníteni, mert több mint tíz év óta minden évben a csapat megszervezi a találkozóját egy-egy hét végére.

Az összetartozást az is jelzi, hogy a családtagok, feleségek, gyereke, sőt már az unokák is részt vesznek ezeken, a találkozókon.

az "aranyérem" 30. évfordulója

Természetesen Kégel Tamás nélkül elképzelhetetlenek lennének ezek az összejövetelek, aki öregedő kora ellenére közöttünk örökifjú marad.

Nagyon szívesen emlékszem vissza erre a négy boldog, örömteli esztendőre, melyet a HELL-ben tölthettem, meghatározó állomás volt az életemnek az iskola, a csapat a közösen szerzett sikerekkel együtt.

egy régi, de nekünk oly kedves újságcikk

1974-ben végzett IV.a 30. éves találkozója

A „KRÉM A TORTÁN”:

Két ballagási tablókép. Az egyiken többek mellett Salzinger György, Mokánszki Béla, akik utána Miskolcon a Nehézipari műszaki Egyetemen szereztek diplomát.

A másikon 26 esztendő elteltével a kisebbik gyermekeink Salzinger Balázs, Mokánszki Mihály, aki szintén a Miskolci Egyetemen kapotak diplomát.

Jó szerencsét!

Mokánszki Béla András

*******************************************

Holp György írja

(1972 - 76 „B” osztály: Vegyipari gépész szak)

Egy vallomással tartozom Nektek: én 14 évesen nem tudtam, mi az, hogy vegyipari gépész. Engem a Hellbe a szívem vezetett, Nagy Mártit, általános iskolai osztálytársamat, akkori szerelmemet követtem. Így lettem Helles. Ilyen indulás után úgy gondolom, megbocsátható, hogy nem lettem a szakma kiváló tanulója, sőt, harmadikban úgy döntöttem, hogy – szelíd természetem ellenére – katona leszek.

Pedig akkor még nem olvastam Karinthy „A rossz tanuló felel” c. epizódját a „Tanár úr kérem”-ből. Humán beállítottságú lélek lévén a szakmai tárgyak gyengén mentek, ezért életem egyik leghelyesebb döntésének tartom, hogy nem erőltettem magam a vegyipari pályára.

Későn érő gyerekként a katonai főiskolán jött meg az eszem és a kedvem a tanuláshoz, vagy csak egyszerűen túl érdekes volt ahhoz, hogy ne figyeljek oda. Jeles diplomával a rétsági harckocsi ezrednél kezdtem a pályafutásom, ahol először szakasz, majd századparancsnokként láttam a hajnalt és az éjszaka csillagait az év 180 napján – kicsit sűrűn jártunk gyakorlatra, annyira, hogy többek között erre ment rá az első házasságom. Hiába, a szép nők nehezen bírják a magányt...

1986-tól ’89-ig Moszkvában tanultam a Malinovszkij Páncélos Akadémián. Ha lehet mondani, ez nagyságrendekkel érdekesebb volt a főiskolánál, ezért veres diplomával végeztem („cum laude”, nem pedig a munkásosztály ideológiai színe). Ezután egy kicsit Székesfehérváron dolgoztam a hadseregtörzsben, majd 91-ben a vezérkarhoz kerültem.

Közben megtettem életem legjobb döntését és legjobb beruházását; a ’88-as válásom után (eddig húzódott a dolog a külföldi tanulmányaim miatt) 2 héttel leszoktam a cigiről és a cigipénzből vettem egy angol nyelvkönyvet kazettával. ’89-ben (már 40% gyerektartás fizetése mellett) beiratkoztam esti angolra azzal a szilárd eltökéltséggel, hogy valamikor ENSZ katona leszek. ’93-ban teljesült ez a célkitűzésem!

Akkor még elég kevesen beszéltek középfokon angolul a seregben, ezért viszonylag könnyű volt bekerülni a kontingensbe. ’94 áprilisában sok élménnyel (és persze dollárral) gazdagodva és felsőfokú angol nyelvtudással tértem haza a Kuvaitból. (Volt egy pár forró pillanatom, amiről csak hazatérésem után meséltem a családomnak, hogy ne aggódjanak miattam.)

Eztán a honvédelmi minisztérium nemzetközi főosztályán dolgoztam amerikai irányba, de azt hamar meguntam, mert úgy éreztem magam, mint a miniszterutazás szervezője, és semmi közöm nem volt a szakmához. Ezért onnan hamar leborítottam és az akkor frissen meghirdetett „Békepartnerség” keretében a Honvédség nemzetközi gyakorlatainak programozásával és tervezésével foglalkoztam ’98-ig.

E munkám kapcsán sokat utaztam és dolgoztam NATO környezetben – nagyon jó iskola és felkészülés volt következő álmomhoz: szerettem volna NATO beosztásban dolgozni. Ehhez az segített hozzá, hogy ’97-ben egy honvédségen belüli pályázaton kivívtam magamnak a „legfelkészültebb alezredes” eposzi jelzőt, így ’98-ban Belgiumba küldtek 3 évre a NATO Európai Főparancsnokságára szolgálatot teljesíteni. Olyan nemzetközi tervező törzsben dolgozhattam – elsőként a magyar katonák közül –, amely többek között a balkánnal kapcsolatos NATO hadműveleti és békefenntartó terveket készítette és frissítette.

Én mondom Nektek, fantasztikus érzés egy magasan motivált, szakmailag penge nemzetközi közegben dolgozni! De hát onnan is vissza kellett jönni – a harmadik év vége felé már vártuk is, hogy hazajöjjünk – második feleségemmel és két kiskorú törpémmel már vágytunk a magyar valóságra.

Itthon a „pince” fedőnevű titkos intézményben kamatoztattam NATO-ban szerzett tudásom, majd 2002-ben kijelöltek, hogy vegyek részt a Honvédség stratégiai felülvizsgálatát végző munkacsoportban. Szerénytelenül hangozhat, de az ott nyújtott szakmai teljesítményemmel alapoztam meg további utamat.

2003-ban kineveztek a Honvédség két új képességének, a civil-katonai kapcsolatok és a lélektani műveletek szakmai megalapozására létrehozott vezérkari osztály élére – ekkor lettem ezredes. Mivel ezt nem rontottam el, másfél év multán új feladatot, egy nagyon inspiráló kihívást kaptam főnökeimtől: Szentendrén a Tiszthelyettes Kiképző Központ parancsnoka lettem azzal a feladattal, hogy vegyek részt a tiszthelyettes képzés koncepciójának felülvizsgálatában és megújításában.

Szentendrén

Az itt parancsnoki beosztásban eltöltött 2 és fél év még így, 45 év felett is személyiség formáló volt számomra – rengeteg türelem, tolerancia, tapintat, határozottság, eltökéltség és kitartás szükségeltetett ahhoz, hogy 600 ember összehangolt munkáját vezessem, nyűgjeit kezeljem és a rám bízott szervezetet sikerre vezessem.

Közben sokat szidtam magamat amiatt, hogy a parancsnoki beosztással egyidőben tanultam az USA Haderő Vezérkari Akadémiája távoktatási tagozatán. Én vállaltam, ezért csak magamat okolhattam azért, hogy a napi 10 órai munka után esténként még 3-4 órát kellett angolul tanulnom 2 éven keresztül. Voltak nagyon nehéz pillanataim, amikor a munkahelyi terhek és az iskolai határidők feltorlódtak, de – hála családom biztatásának – ezeket mindig sikerült kezelnem.

Aztán 2006 júliusában átlagon felüli („exceded standard”) eredménnyel végeztem. Gondolom, elhiszitek, hogy a kétévi folyamatos „szívás” után a diplomakiosztó volt életem egyik legmegérdemeltebb és legbüszkébb pillanata. Megérte a sok fáradság, megérte maximalistának lenni, mert marha jó az is, amikor magyar létemre az amerikaiak között is kiemelkedőt teljesítek, az ő anyanyelvükön.

De egyszer csak a szentendrei küldetésem is véget ért. Éppen most, 2007. április 01.-től kerültem áthelyezésre a Honvédelmi Minisztérium Haderőtervezési Főosztály főosztályvezető helyettesi beosztásába, ahol új kollégáimmal a haderő hosszú távú képességei tervezését fogom művelni. Hát most itt tartok.

Mint látjátok, az életem folyamatos tanulás és adaptáció az új kihívásokhoz és környezetekhez. De ettől szép, izgalmas és szakmailag inspiráló.

Mindez elképzelhetetlen lett volna a legfeszültebb időszakaimban is mellettem álló, bátorító és lelket öntő feleségem és csacsogó, engem mindig felvidító kölkeim nélkül. Nekik tartozom a legnagyobb hálával az életben.

Nektek pedig szeretetet és jó egészséget kívánok!

2007. április 05.

Holp György – egy Helles 1972-76 között.

*******************************************

T. Lencsés Márta [talema] írja

(1984 - 88 "B" osztály: Erőműgépész szak)

Hell-es szív

Tegnap kaptam egy levelet az iwiw-en, amiben egy megtisztelő kérés szerepelt. Most megkísérlem összeszedni a gondolataim.

Mostanában valamiért nem működik rendesen az iwiw-es értesítőm, úgyhogy csak időnként, ha valami sugallat arra int, be szoktam nézni és ellenőrzöm, hogy sajna a kutya nem kíváncsi rám... :)

Ezt tegnap este is megtettem, mielőtt Hármaskával belekezdtünk volna valami eszement film nézésébe (Csillagközi invázió, vagy mi a búbánat, mondhatni D kategóriás remekmű...), s közben egy teljes üveg almás gyerekpezsgő elfogyasztásába...

Hát, mit mondjak? Meglepődtem... Már nem a filmen, hisz nem vártam jobbat, hanem az iwiw-en... Volt 5 függőben lévő kapcsolatom, és vagy 6 levelem... hogy mik vannak??!!

Az egyik levél mondhatni felkavart. Olyan, mint mikor a kavics belecsapódik a réges-régen nyugalomban lévő, sötét vizű tóba... Elolvastam, de akkor nem volt időm válaszolni (amit még most sem tettem meg, de ami késik... ugyebár?), mert sürgős pezsgőzési kötelezettségem volt, de vigyorogtam nagyokat... Még a film sem tudott rontani a hangulatomon.

A feladója egy tanár, aki abban a középiskolában tanított, ahová én jártam és ahol érettségiztem. Engem nem tanított, de tudtam, hogy Ő "A SEBI TANÁR ÚR", s ezek szerint én sem voltam ismeretlen a számára. Erőműgépész tagozatra jártam, vagyis "B"-s voltam (ami tök normális, ugye? egy diák legyen "bés"...:), Ő pedig a bányászokat oktatta, ha jól emlékszem ők voltak az "A"-sok. (Alighanem jól emlékszem, ha mégsem, hát... 10% :)

Ő igazán szívén viseli iskolánk emlékének gondozását... Mert már csak az emléke létezik, hisz bezárták, illetve összevonták azt Esztergom egy másik gépészeti szakközépiskolájával. (Izé! Tanár úr! Ha zöldségeket beszélek, kérem legyen kíméletes velem, de feltétlenül javítson ki, akár itt alant egy komment formájában! Köszönöm! :)

Arra kér, hogy ha van emlékem a középiskoláról, írjam meg azt, esetleg azokat, teszi ezt azzal a kiegészítéssel, hogy ha esetleg az az időszak nem tartozik a kellemes emlékűek közé, akkor tekintsem semmisnek a felszólítását.

Azt kell mondjam, hogy nekem a középiskola egészen mást jelent, mint az érettségihez vezető utat, vagy a szakma elsajátítását; mert az igazi életem kezdetét jelenti. Itt-ott a Füzet-emben is előfordul a Hell (még eddig nem mondtam volna? Hell József Károly Nehézipari Gépészeti Szakközépiskola ), hisz az a 4 év olyan lenyomatot hagyott, aminek részletei még az agylágyulás után is felszínre kerültek. Ennek több oka is van:

1. Végre nem voltak nőnemű osztálytársaim (borzasztóan hangzik ez, tudom, de én soha nem jöttem ki a lányokkal, legfeljebb egy barátnőm akadt mindig, a többséggel viszont feszt egymás agyára mentünk).

2. Olyat tanulhattam, amihez kedvem is volt. Szakrajz (volt nekem igazi rajzasztalom! Anyu szerválta egy irodai selejtezés alkalmával), műhelymunka, hegesztés (imádtam, de ebben annyira béna voltam, hogy csak na!), esztergálás (ezt szerettem és talán elviselhető minőségben is csináltam), és a sok szakmai tárgy. A műhely és a nyári gyakorlatok hangulata pedig utánozhatatlan.

3. De a lényeg, amiért soha nem felejtem el: ott találkoztam össze az almám másik felével. Az Ő életútja kellene a suli honlapjára. Hisz Csaba ... hisz Csaba Csaba...

Végzett diákok listája /102. oldal: Csaba; 103. oldal én. Naná, hogy erőműgépész osztályban! :

Úgy jelentkezett a suliba, hogy meg sem kérdezte a szüleitől, ő egyedül eldöntötte, hogy ilyesmit akar tanulni, s mikor Koós tanár úr egyszer valamilyen okból az ő általános sulijában járt -pályaválasztási előadást tartott a nyolcadikosoknak-, eldöntötte, hogy oda fog járni. Esztergomba, a Hellbe.

Valaki mondja, hogy létezik véletlen!! Körberöhögöm....
Aztán egy évvel később, már én is ott voltam a "bében", ahogy kell...

Érettségi után elkezdett dolgozni itt, a battai erőműben, mely akkor még a DHV nevet (Dunamenti Hőerőmű Vállalat) viselte (ma már DERT; Dunamenti Erőmű Részvénytársaság). Kezdte a tápházban, gépészként. Aztán elvégezte -három műszak és egy aztán két gyerek, meg egy macerás feleség mellett- a technikus minősítőt, s ment előre, ahogy kell. Blokk kezelő lett az AB-részen. Aztán átkerült a G részre, a gázturbinához, még mindig három műszakban. Majd elérkezett a harmadik gyerekünk születése, és az is, hogy Csaba lett a gázturbina üzemvezetője. Ekkor már három gyerek, egy kutya, az említett macerás feleség, és annak majd 90 éves nagymamája jelentették számára a szűk családot.

Elkezdte a főiskolát. Mert úgy gondolta, hogy az nem árthat... Ráadásul neki minden adottság a rendelkezésére állt ehhez, agyilag.
Nem volt lehetősége befejezni. A jég, a busz, a sors... most a kerítés túloldalán vár. Majd megyek, de még dolgom van. Nála okosabb embert nem ismerek most sem.

Hogy engem hogyan volt képes elviselni, sőt szeretni, nos, az máig rejtély nekem, de inkább nem töprengek ezen. Elfogadom, mint a napsütést, vagy a gravitációt. Ezzel teljes a kép...

Tőle, általa vagyok az, aki. Köszönöm!

És ha már most így került szóba, köszönöm Hell! :)

Az eredeti forrás címe: talema

*******************************************

Lieber Tamás írja

(1986 - 90 "A" osztály: Bányagépész szak)

Nagy megtiszteltetésként ért egykori osztályfőnököm, Sebestyén István tanár úr felkérése a Hell Szakközépiskola honlapján történő bemutatkozásra.

Aki ismer, tudja rólam, hogy a gépészethez, és általában a műszaki dolgokhoz való hozzá állásom alapján, nekem semmi keresnivalóm nem lett volna ebben az iskolában. Bizony egy- egy szakrajz-beadvány során magam is elgondolkodtam azon, hogy ezt tényleg nekem találták-e ki.

Eredetileg Győrbe, egy mezőgazdasági szakközépiskolába adtam be a jelentkezésemet (a későbbiekben tervezett állatorvosi egyetem megalapozására), de ha jól tudom, helyhiány miatt elutasították kérelmemet. Mivel egyéb lehetőségen még csak nem is gondolkodtam, gyorsan kellett találni egy „mentőövet”. Akkor még látatlanul, ezt jelentette nekem a Hell. Mivel a közelben laktunk (gyalogosan 15 percre) adta magát a lehetőség. Ugyanakkor édesapám, aki ugyanitt végzett technikusként, némi referenciával is tudott szolgálni. Orosztanárnőm - aki mellesleg a szomszédunk és „titkos” patrónusom volt a négy év során – segítségével találtam meg végül is a helyemet az iskolában. Félénk, tizenéves gyerekként jól esett támogatása. Ez mindjárt az első iskolai napomon meg is nyilvánult, mégpedig a következőképpen. Kissé önfejűen, a vegyipari szak elvégzése mellett döntöttem (talán, mert volt ott néhány ismerősöm, ebbe az osztályba ültem be). Amikor egyszer csak kinyílt az ajtó, orosztanárom bejött, karon fogott, és átvitt az „A” -ba, mondván, hogy „jobb lesz itt neked fiam”. Na meg – ismerve kvalitásomat - azt is hozzátette, hogy az osztályfőnök [Sebi] rendes, segítőkész, amire nekem minden bizonnyal szükségem lesz. Hát így kerültem a bányagépész osztályba.

Amellett, hogy némely tantárggyal gondjaim akadtak, osztálytársaimról, tanáraimról és a közös programokról kellemes emlékeket őrzök. Élénken él az emlékezetemben például az első évi szüret. Talán az utánunk jövőknek már nem kellett részt venniük az úgynevezett „termelési gyakorlatokon”. Mi elsőben a Töki Tsz. szőlészetében szüreteltünk. Ha jól emlékszem ez a munka egy hétig tartott (addig sem kellett a padot koptatni). Jó visszaemlékezni az ugyancsak elsősként bevállalt balatonszepezdi iskolai táborra is. A mi feladatunk 1987 nyarán a tábor felkészítése volt a későbbi turnusokra. Fizetnünk nem kellett a lent tartózkodásért, cserébe viszont dolgoztunk: vízvezetéket szereltünk, festettünk, meszeltünk, kisebb-nagyobb javításokat végeztünk. A tábor első vagy második napján, a délutáni csavargás során megszólított bennünket egy nyaralótulajdonos, hogy segítenénk-e neki a háza lebontásában. Természetesen némi fizetség fejében eleget tettünk a kérésnek, sőt a tábor ideje alatt rendszeresen kijártunk hozzá pénzt keresni. Ezt akkor érthető okokból nem kötöttük tanáraink orrára, lehet, hogy ők mindezt a levelet olvasva, tőlem tudják meg!?

Sorolhatnám a kedves történeteket, az óraközi rulettjátszmákról, a közös lógásokról, a dorogi bányagépgyárban, valamint a mogyorósi tanbányában töltött gyakorlatokról (ahol az esztergályos jobbnak látta, ha nem bízza ránk a munkát, mert rövid időn belül leamortizáljuk a teljes késkészletét), de ezt mégsem teszem, hanem inkább röviden leírom, hogy mi történt velem az iskola elvégzése után.

Középiskolám hatása – bár erre bevallom nem számítottam – jó értelemben mind a mai napig kísér. A földalatti világ misztikuma talán a sorozatos bányalátogatások során fogott meg, jóllehet tudtam, hogy bányagépészként sohasem dolgoznék odalent. A természet és a földrajz iránti rajongásom harmadikos koromban a barlangászathoz csábított, és ez a közeg (bár nem összekeverendő a bányáéval) egyáltalán nem hatott rám idegenként. A bányához, mint témához ugyanakkor újságíróként is többször visszatértem, és a bányák, valamint a bányászat környezeti hatásai sem kerülték (kerülik) el a figyelmemet. Amikor társaságomban - legyen az a barlangkutató egyesület, vagy újságszerkesztőség – a bányaművelés, bányászat kerül szóba, a középiskolának köszönhetően képes vagyok nagyfokú beleéléssel beszélni a témáról.

Nos az érettségi után, szintén egy véletlennek köszönhetően az egészségügyben kötöttem ki, mégpedig Budapesten az Országos Onkológiai Intézetben. A röntgendiagnosztika területén képezhettem magam technikussá, és a hagyományos röntgengépektől kezdve a radiológiai vizsgálómódszerek csúcsán álló Computer Tomograph (CT) és Mágneses Rezonanciavizsgáló (MRI) működtetését sajátíthattam el (főállásban jelenleg is ilyen berendezésekkel dolgozom).

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a munkám mellett nagy hangsúlyt fordíthatok kedvtelésemnek, mely bizony néha nem is annyira tűnik annak. A tradicionális dorog-esztergomi barlangkutatás életben tartására (elsősorban a Sátorkőpusztai-barlang megóvása céljából) 1989-ben alakítottuk meg egyesületünket (BEBTE), melyet 1995 óta irányítok. A tevékenységi kör idővel sokrétűvé vált, többek között a természet- és környezetvédelem is a palettára került (ennek űzése sajnos nemcsak kedvtelésből, hanem szükségből is történik - erre utaltam az imént).

Ahhoz, hogy a természetjáráshoz, barlangászathoz némi tudásalappal is rendelkezzem, és ezt másokkal is hitelesen meg tudjam osztani, tovább képeztettem magam. Elsőként a MÚOSZ újságíró akadémiáját végeztem el, majd beiratkoztam a Nyíregyházi Főiskola földrajz tanári képzésére. Időközben rabul ejtett egy újabb földrajzos szakterület, mégpedig a vulkanológia.

Már a főiskola elvégzése (2004) előtt is publikáltam, azóta ez meghatározó tevékenység az életemben, igaz ugyan, hogy csak a kedvtelés szintjén. Megtiszteltetés számomra, hogy tudományos újságíróként neves hazai folyóiratokban (A Földgömb, HTM, 3Évezred, Élet és Tudomány, Origó stb.) tehettem le a névjegyem, csapatommal ugyanakkor számos tudományos expedíción vehettem részt (ezekről televíziós és rádiós riportokban számolhattunk be), és talán mindezeknek köszönhetően ismeretterjesztő könyvek, filmek lektorálására is méltónak találtak.

Ugyancsak megtiszteltetésnek tartom Esztergom Város Képviselő-testületének jutalmát, a „Dr. Jócsik Lajos-díjat”, melyet a környezet védelméért vehettem át 2006 tavaszán.

Néhány éve még nem gondoltam arra, hogy modern korunk egyik vívmánya – nevesítve az internet – segít majd hozzá bennünket ahhoz, hogy újra éljük fiatalságunkat, újra kössük szerencsére csak ideiglenesen elszakított barátságainkat. Mindehhez persze kellett egy volt Hell-es tanár, akinek lelkesedése nélkül mindezek csak üres szavak lennének.

Köszönjük Sebi!

Etnán

*******************************************

Kókai Balázs írja

(1995 - 99 "B" osztály)

Tisztelt Tanár úr!

Megkaptam az iwiw-es körlevelét és ellátogattam a honlapjára, nagyon jó ötletnek tartom a honlap elkészítését és fejlesztését, mert nekem is nagyon sok kellemes, és néhány kellemetlen élményem (amit az óta megszépített az a pár év, ami időközben eltett) fűződik a Hell-es éveimhez. Én ugyan csak 4 évet töltöttem az iskolában (1995-1999 között), mára már picit bánom, hogy az ötöd évet nem fejeztem be az iskolában, mert ugyan a mi osztályunk se volt az a túlzottan összetartó közösség de az óta se voltam hasonló közösség tagja.

A Hell után még két iskolában végeztem, mielőtt elkezdtem dolgozni de mind közül a Hell-es évekre gondolok vissza a legszívesebben, és a Hell-es osztálytársak hiányoznak a legjobban, sajnos legtöbbjükről nem tudok semmit, de hála Istennek és az internetnek egy - kettővel sikerült felvennem a kapcsolatot. Sajnos még osztálytalálkozónk nem volt pedig már időszerű lenne:)

Jó lenne, ha a többiek is írnának magukról pár sort, mert nagyon kíváncsi lennék, kinek, hogy alakult a Hell utáni élete. Végül én is más szakmánál kötöttem ki, jelenleg programozó ként dolgozom, de életemben volt egy rövidebb időszak mikor belekóstolhattam a tanárkodás mikéntjében,

Azóta csodálom azokat az embereket, akik ez a szakma mellett kötelezik el magunkat én nem tudnám éveken át csinálni :) ha már a tanároknál tartok: ugyan egy kedvenc tanárt nem tudok kiemelni.

De legtöbbet Koós Károly tanár úr gondolok, akivel nemrégiben sikerült összefutnom sajnos nem túl szerencsés körülmények között, és persze Hortobágyi Gergely osztályfőnökünk, akivel szemben így utólag úgy érzem nagyon sokszor voltunk igazságtalanok, talán a köztünk lévő viszonylag kis korkülönbség miatt engedtük meg magunknak többet a kelleténél,

De arra is tisztán emlékszem miként tett meg mindent néhány emberért, akiknek nehézségeik akadtak az érettségi előtt. Szerintem nagyon jó osztályfőnökünk volt és remélem ő benne is szép emlékek élnek a mi osztályunkról.

Volt egy - két tanár, akik nem tartoztak a kedvenceim közé (gondolom mindenkinek volt ilyen) talán, mert az ő tantárgyaikból nem jeleskedtem... de az iskola befejeztével rájuk gondolva is csak kellemes emlékek ébrednek bennem.

Mellékelek két fotót, az egyik 3-os koromban készült sajnos arra már nem emlékszem, hogy 97-ben vagy 98-ban. Az iskola műhelye előtt készült, elég sokan vagyunk a fotón (Összevont osztály lettünk 3-tól kezdve) de sajnos, van aki hiányzás miatt nem került a fotóra.

A másik fotó 99-ben készült a ballagáson, lehet nem kéne közszemlére tennie, mert elég mulatságosan nézek ki rajta de hát mit lehet tenni ilyen voltam 99-ben :).

Sajnos most több fotót nem tudok küldeni a Hell-es éveimből, de ha van rá igény, talán el tudok küldeni még egy - két osztályképet a korábbi évekből. Üdvözlettel Kókai Balázs ("B" osztály 1995-1999)

u.i.: Mellékelek egy listát, melyet 99-ben állítottunk össze mielőtt érettségiztünk. Az eredeti lista tartalmazza mindenki címét és telefonszámát de én csak a neveket mellékelem mert nem akarom senki személyes adatát az ő belegyezése nélkül mások számára elérhetővé tenni.... Röviden: mellékelem a 99-es osztálynévsort.

Osztályfőnök:

- Hortobágyi Gergely

Osztálynévsor:

1. Balogh Gábor

2. Bányai Julianna

3. Giricz István

4. Gyetván Attila

5. Hoksári László

6. Horn Attila

7. Horváth Tamás

8. Huber János

9. Kelemen Sándor

10. Kókai Balázs

11. Mezőségi Richárd

12. Mlaka Tamás

13. Muraközy Sándor

14. Nagy László

15. Pálinkó Norbert

16. Pilcz Attila

17. Reiser Imre

18. Sánta Norbert

19. Straubinger Annamária

20. Tompa Zsolt Orbán

21. Tóth Zoltán

22. Tuschinger Péter

23. Varga Tímea

24. Vári Mónika

25. Vígh Zsolt

Sajnos én csak két gyönyörű évet töltöttem el az iskolánkban, de ez a két év elég volt arra, hogy a kisember rájöjjön, ez nem csak iskola, ez egy család.

Örömet okoz számomra, hogy ennyi év után, még mindig megmaradt az, ami abban az iskolában szép volt: Az egymás iránti tisztelet, szeretet, érdeklődés a volt, és jelenlegi társak iránt. Igaz, ez az érdeklődés nem itatta át az összes tanulót, de aki akarta, az könnyen a magáévá tehette.

Nem tudom, hogy, és miként tudok hozzájárulni a Helles tábor, az iskola múltjának és JELENÉNEK továbbviteléhez, de amiben tudok, szívesen segítek, és közreműködök a honlap szerkesztőjével, és egyéb tevékeny Hellesekkel.

Az, hogy életutam megfelel e, a Helles tábor további gyarapítására, vagy egyéb célra, azt Önre bízom.

Röviden néhány sor: 2006-ban az Eszterházy Károly főiskolán diplomáztam kommunikáció–történelem szakon. Jelenleg a Debreceni Egyetemen történelmet, a Pécsi Tudományegyetemen kommunikációt hallgatok.

Mivel ezen képzések már levelezős keretekben zajlanak, így természetesen dolgozom: az Eszterházy Károly Főiskola Kommunikáció tanszékének gyakornoka vagyok.

Fritúz Béla	1950 - 54 "B" osztály:	Mente Ferenc	1952 - 56 "B" osztály:
		Dr. Fazekas János	1960 - 64 "A" osztály:
Morvai László	1960 - 64 "A" osztály:	Völgyes Lajos	1960 - 64 "C" osztály:
Gyuricsek László	1961 - 65 "B" osztály:	Fellegi Béla	1961 - 65 "B" osztály:
Schalkhammer Antal	1961 - 65 "B" osztály:	Ligeti László	1962 - 66 "A" osztály:
Morvai Tibor	1963 - 67 "A" osztály:	T.Tóth József	1966 - 70 "A" osztály:
Fülöp Ferenc	1969 - 73 "B" osztály:	A legendás IV. B története	1969 - 73 "B" osztály:
Mokánszki Béla András	1970 - 74 „A” osztály:	Holp György	1972 - 76 „B” osztály:
T. Lencsés Márta	1984 - 88 "B" osztály:	Lieber Tamás	1986 - 90 "A" osztály:
Kókai Balázs	1995 - 99 "B" osztály:	Balázs László	1998-2002 "C" osztály:

	In memoriam Dr. Fazekas János