Esztergomi történetek

Morvai Tibor

1963 - 67 "A" osztály:

Knorr Vilmos

1969 - 73 "B" osztály:

Pilling Zoltán

1969 - 73 "B" osztály:

Mente Ferenc

1952 - 56 "B" osztály:

Részletek Morvai Tibor blogjából)

Esztergomi történetek 1. Bevonulok a technikumba

2006. december 30., szombat 15:08

Jóllaktam. Ilyenkor kell blogot írni. Tele a pocak, kellemesen meleg van, egyelőre a felemelt árú gázszámla sem rontja az ember komfortérzetét, tehát majdnem minden együtt van a tökéletes hangulathoz.

Elárulom, mivel van tele a pocak. Kefirbe aprított paprikával, paradicsommal, uborkával, hagymával és Mozzarella sajttal. Agyő, császárhús, agyő paprikás fejhús. Legalábbis egyelőre. :)

És akkor nézzük ezeket, a történeteket. Régen készülök már arra, hogy elkezdjem megírni esztergomi élményeimet. Pontosabban eszetergom-kenyérmezői élményeimet. 1963-67 között ugyanis a Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikumban Esztergom-Kenyérmezőn tanultam. Ma már Esztergom-Kertváros a neve. Ez idő alatt az "Ifjú Gárda" kollégium lakója voltam, ami nagy kiváltság volt akkoriban, mert voltak, akik albérletbe kényszerültek. Őket mi irigyeltük szabadságuk miatt, ők meg minket. Úgyhogy jól néztünk ki. Aztán voltak a bejárósok, akik vagy Esztergomból, Dorogról vagy a környező településekről jártak be. Vagy Budapestről. Mert ilyenek is voltak. Ők általában kádergyerekek voltak, szüleik többnyire minisztériumokban és egyéb főhatóságoknál dolgoztak és ezek a szülők, úgy gondolták mégiscsak jobb egy jóhírű technikum 45 percnyi buszozásra mint egy gimnázium a közelben ami semmi használható szakmát nem adott akkoriban. Aztán ha a gyerek nem tanul olyan jól, - gondolhatták - hogy megfeleljen az egyetemen, majd találunk neki egy állást valahol a bányászatban. Ezekből, az előrelátó atyákból aztán előbb-utóbb miniszterek és egyéb főemberek lettek.

Én egy bányász faluból kerültem oda miután magam mögött hagytam egykori általános iskolámat kissé megtépázott idegzetű igazgatójával együtt. Gondolom az a bizonyos felelés az osztályozhatóságunk érdekében mély nyomokat hagyott benne. Csak emlékeztetnék, hogy a "Hopp Juliska, hopp Mariska..." kezdetű dal éneklésére hozott össze egy alkalmi kórust ami kissé megviselte idegileg.

Szóval az én falum Rózsaszentmárton egy kis falucska a Mátra lábánál, majdnem olyan szép mint Örkény István Tóték c. darabjában szereplő falu. Csak a mienk bányász falu volt. Anyámék heten voltak testvérek, 6 lány meg egy fiú. A lányokból egy a férjhez menés után elköltözött jugoszláv határ mellé 5 falu tanácselnökének, maradt öt. Mind az öt bányászhoz ment feleségül, akik mind az én falum un. IX-es aknájában dolgoztak viszont - minket kivéve - a szomszéd faluban Ecséden laktak. Korábban apám is bányász volt, aztán őt kiemelték. És az egyetlen fiú is bányász volt. Így aztán ha anyám "haza" akart küldeni valamit Ecsédre - mert anyám odavalósi volt - csak kiküldött engem vagy a bátyámat ebéd után műszakváltáskor a bányához, én meg odaadtam az első sógornak akivel találkoztam. Vagy átadtam az üzenetet. Így működött akkor a posta közöttünk meg a rokonok között.

Szóval én már gyerekkoromban magamba szívtam a bánya levegőjét, természetes volt hát, hogy berukkoltam Kenyérmezőre a Bányagépészeti Techikumba. Mert röviden így mondtuk. De ha az elhivatottság nem is tombolt volna bennem, nyomós érv volt, hogy a bátyám már 3 éve koptatta a padokat ugyanott. Mikor én odakerültem elsősnek, ő már negyedikes volt. Ami azért nagy előnyt jelentett. Egyrészt 14 évesként nem voltam egyedül, számíthattam támogatására, segítségére. Másrészt védelmet is jelentett. Akkor még ugyanis szokás volt, hogy a negyedévesek szolid mértékben ugyan de szívatták az alsóbbéveseket. Máig emlékszem két negyedéves nevére akik rendszeresen megnézték ki kapott csomagot és mire az ember hozzájutott a portán vagy a gondnoki irodában már ők is ott voltak a szobában és megdézsmálták a javát. Aztán volt itt szó cipőpucolásról is, meg másról is csak már nem emlékszem. Így aztán mivel ott volt a bátyám így nekem kevesebb szívatás jutott.

Úgy emlékszem 4 ágyas szobákban helyeztek el bennünket. Kaptunk reggelit, ebédet, vacsorát. Tehát koszt és kvártély járt a tanulóknak. Bár falusi suttyó gyerek voltam hamar feltaláltam magam. A kaja elég kevés volt, éreztem, ha nem találok ki valamit, éhen halok. Ha emlékezetem nem csal a bátyámtól örököltem a betegfelelősséget. A betegfelelősnek a feladata volt, hogy felvigye a reggelit, ebédet és vacsorát a betegszobában halálukon lévőknek, akik viszont ehhez az állapothoz képest elég jó étvággyal fogyasztották el a tálcán felvitt ennivalókat. Elsősként nem nagyon szedhettem el a felsőbbévesek tálcájáról egy-egy darabot, de később ahogy teltek az évek egyre inkább meg tudtam győzni őket, hogy ebben a válságos állapotukban minden falat a halált jelentheti, így hálásak lehetnek nekem ha ezt a rumos szeletet már nem hagyom megenni nekik. Így aztán innen is csipegetve egy kicsit meg onnan is sikerült szépen kigömölyödnöm. Persze semmi presszió, leginkább olyan darabokhoz jutottam mait már meghagytak volna. Még egy előnye volt ennek a betegfelelősségnek. Mégpedig az, hogy soronkivül lehetett ebédhez, vacsorához jutni. Míg a többiek hosszú sorokban álltak az ebédlőben a "dögészek" soronkivül vehették fel a betegek (javarészt szimulánsok) és saját adagjukat. És hát a sajátságos hangulat sem volt kutya. A dögszobán zajlott az élet. Hatalmas viccmesélések, külön virslifőzések, egyszóval a hangulat nem egy kies kórterem hangulatát tükrözte. Mit mondjak? Jól éltünk... Itt folytatom majd valamikor mikor ihletem lesz. :)

Most már kicsit óvatosabb vagyok.:)

Esztergomi történetek 2. Megoperáljuk H-t.

2006. december 31., vasárnap 6:47

Lassan 7 óra, Szilveszter van, az év utolsó napja. Ihletet és éhséget érzek. Előbbi erősebb, így gyorsan folytatom tegnap elkezdett sorozatomat. Aztán eszem majd.

Csendben teltek a napok és hónapok. Én hordtam fel a "dögszobába" a szimulánsoknak a kaját, nyilván én is ott ettem akkor már, ebéd után nagy kvaterkázások, dumapartik voltak, szóval vidám élet folyt a betegszobán.

Nem is tudom hányadéves lehettem mikor valaki, nyilván a vezetésből, felvetette, hogy azért mégiscsak tarthatatlan, hogy a hét 2 napját kivéve, amikor reggelente bejött fél órára a falu körzeti orvosa, itt van ennyi gyerek mindenféle egészségügyi felügyelet nélkül. Nosza ha így van tenni kellene ellene, gondolták az illetékesek. Ki is találták, hogy a körzeti orvos tartson kiképzést a betegfelelősöknek. Nem is tudom hányan voltunk, talán ketten vagy hárman. Oké, és lőn kiképzés.

A doki egy A4-es papírra feldiktálta milyen betegségre milyen gyógyszert kell adni, a vezetés meg beszerezte a gyógyszereket, én meg sajnos valahová elhánytam a papírt, így aztán emlékezetből gyógyítgattam társaimat. Igyekeztem nem összekeverni a hasfogót meg a hashajtót. Azért megpróbáltam mindenkit úgy kezelni, hogy nagy baj ne történjen addig amíg nem lesz rendelés a kollégiumban.

Merthát volt egy gyönyörűen felszerelt rendelő is a betegszoba mellett, mindenféle műszerekkel, sterilizálóval meg egy kvarclámpával is aminek később még jelentősége lesz. Ennek ellenére éveken keresztül a rendelés csak annyiból állt, hogy hetente kétszer jött az orvos, aki ki tudott tartani eddig megmutatta magát, aki meg nem hát Istenem... Na jó nem halt meg csak velem kezeltette magát, ami majdnem ugyanaz, vagy kiment a faluba, mert oda bármikor kimehettünk azért rendelésre. Meg írattam a gyógyszereket a tanároknak. Rendszeres "kuncsaftom" volt Dodó bácsi a magyartanárom, akinek szegénynek 210 volt a vérnyomása és rendszeresen írattam neki az Erposidot meg a Nitropentont.

Szóval visszatérve az írásom elejére valaki felvetette, hogy tarthatatlan a helyzet, ide komolyabb betegfelelősök kellenek, képzettebbek. Kezdetét vette hát a kiképzés, egyelőre csak A4-es papír szintjén meg holmi elsősegély-nyújtási ismeretek belénk sulykolásával. Egyszercsak jelentkezett egy felsőbbéves hallgató H. barátunk, hogy fáj a lába, közvetlenül a boka feletti rész, azt hiszem sípcsontnak hívják bár én még soha sem hallottam sípolni. De biológiából sem voltam jobb mint énekből, mindkettőt otthon a falumban tanultam utoljára, így maradjunk a sípcsontnál. Szóval elég randán nézett ki, piros volt, érintésre fájdalmas és látszott, hogy tele van váladékkal, népiesebb nevén gennyel. Felcsillant a doki szeme. Idősebb ember volt, utoljára lehet, hogy a Donnál operált, érezte, most megmutatja nekünk nem csak recepteket tud írni. Körülnézett a rendelőben megszemlélte az üvegszekrényben sorakozó műszereket, hálistennek szemüveg nélkül, elégedetten bólintott. Látta sterilizátor is van, ez még nagyobb elégedettséggel töltötte el. Délután megoperáljuk, mondta és szeme csillogott.

Én meg csendesen lapítottam, mert a szikével én már hónapok óta ceruzát hegyeztem, a sterilizátorban meg a virsliket főztük mikor úgy éreztük, ki kell egészítenünk a kollégiumi kosztot valami finomsággal. Szólni persze nem mertem csak hallgattam meg nyeltem nagyokat. Aznap nem is mentem az első órákra, valamit kitaláltam, talán éppen a délutáni műtétre hivatkoztam, hogy elő kell készíteni, szóval elkezdtem rendbe hozni a rendbe hozhatót.

Először is jól kimostam a sterilizálót. Ez egy lábasféle volt tetővel, be kellett dugni a konnektorba és felforralta a benne lévő vizet ezzel sterilizálva a beléhelyezett ollókat, csipeszeket, szikét stb. Ezután többször felforraltam benne a vizet, majd következett az eszközök sterilizálása. Nem emlékszem már pontosan, hogy csak egy szike volt-e amivel én ceruzát hegyeztem vagy találtam-e még másikat is de kétségtelen, hogy mikor H. felfeküdt az ágyra és elkezdődött a műtét hát elég nehezen boldogult vele a doki. De ne rohanjunk a dolgok elébe.

2 után megjött a körzeti orvos, bemosakodtunk. Ez azt jelentette, hogy én egy kicsit alaposabban mostam kezet mint szoktam. Ezután jóddal bekentem a műtéti területet, és azt hiszem folyékony széndioxiddal elfagyasztottam. Eddig minden szakszerű és pontos volt. Ezután fogta a doki a szikét, és ahogyan medikusként tanulhatta valamikor, leheletfinoman végighúzta H. cimborám sípcsontján. Persze az égvilágon semmi nem történt csak a jégréteg repedt meg. Ekkor újra próbálkozott, most már kissé erősebben megnyomva a szikét. Semmi. Most már mérgesen jó erővel megnyomta hát ennek lett is eredménye. A bőr szépen felnyílt és dőlt belőle a váladék. Ahogy nőtt a mennyisége úgy javult az én cimborám állapota. Szépen kitisztítottuk összevarrtuk és iskolatársam a gyógyulás útjára lépett. Igaz, előbb a dokiéra aki kicsit útban volt neki az ágyról való lekászálódásáskor. Végül saját lábán távozott ami azért az előzmények ismeretében nem kis dolog. Mi meg a doktor úrral a jól végzett munka örömével dőltünk hátra a székben. Csak szerényen és csendesen kérdezte meg, hogy mi a fenét vágtunk mi ezzel a szikével? Persze nem mondtam meg neki, még csak az kellett volna. :) Valamit hadováltam neki korábbi műtéti próbálkozásaimról. Igaz ehhez minimum elefántot kellett volna műtenem.:)

Azóta sem volt több műtét a betegszobán, a sterilizátorban továbbra is vígan rotyogtak a virslik  - amik akkor még húsból készültek - , mi meg hosszú ideig emlegettük, hogyan is műtöttük meg H-t a ceruzahegyező szikével.:)

Esztergomi történetek 3. Dodó bácsi

2007. január 2., kedd 16:14

Dodó bácsi tisztességes neve S.B. volt. Na most jól megmondtam. Éppen ki is írhatnám rendes nevét, dehát személyiségi jogok meg ilyesmi, úgyhogy maradjunk a Dodó bácsinál. Nem tudom a tanárok hogy hívták de mi tanulók csak így neveztük. Ő az, akinek én mint betegfelelős a gyógyszereit felírattam mikor éppen bejött az orvos a faluból meg a recepteket leszállítottam.

Történetesen magyar órára, mert nekem azt tanított. Néha személyesen is tiszteletét tette a rendelésen, ilyenkor én csendre intettem a "dögszoba" szimulánsait, a kártyákat átmenetileg elkoboztam és vártuk a neves látogatót a szomszédos rendelőbe. A doki nem okozott izgalmat, egyrészt a lázmérést én felügyeltem ami szerencsés dolog volt, kevés lázas volt köztük, így viszont a a törülközővel kellett feldörzsölni a hőmérőket. Nem lehetett ám ezt sem habókosan csinálni mert a 42 fok egy viszonylag agilis és pirospozsgás betegnél feltűnést kelthetetett volna. Ugyanis össze már nem én szedtem a lázmérőket és néha többször meg kellett ismételni a feldörzsölés-lerázás műveletét míg beállt az optimális láz a hőmérőn, olyan 38,6 körüli érték. Aztán ha valakinek nem sikerült időben lerázni akkor mint szimuláns a 43 fokos láz dacára repült. Ah, régi szép idők. :)

Na szóval, néhanapján Dodó bácsi személyesen tett látogatást a kora reggeli órákban a rendelésen, ilyenkor az orvos megmérte a vérnyomását ami nem volt kevés, 210 ha jól emlékszem. Erposid meg Nitropenton szedése mellett. Akkor még nem nagyon tudtam mit jelent ez, ma nagyon nyugtalanítana ha nekem ennyi lenne. Ő nem látszott nyugtalannak, és ez engem is megnyugtatott.

Mint írtam, magyart tanított nekünk. Nem volt hálás feladat. Egy bányagépészeti technikumban Nyelvtant, Fogalmazástant, Irodalmat tanítani nem igazán sok sikerélménnyel kecsegtető dolog. De azért nem követett el nyilvánosan önpusztítást az iskola díszudvarán, talán vigasztalta, hogy ugyanott a tantestület egyetlen nőtagja Zsuzsa néni meg oroszt volt kénytelen tanítani. Hát ehhez képest ő kétségtelen jobb helyzetben volt. :)

Az én helyzetem különben is különleges volt. Nem azért mert a gyógyszereket írattam, nem. Én voltam az időjelző. Az én feladatom volt, hogy az óra felét diszkrét felállásommal jelezzem. Soha nem értettem miért nincsen órája. Esztergomtábor, a falu mellettünk, vásárló kapaicátásával eltartott egy egész szovjet lövészezredet, annyi órát vehetett volna bagóért amennyit akar. De úgy látszik nem akart. Így aztán én jelezgettem neki az óra felét ami ugye 45 perces órák esetén 22.5 percet jelentenek. Hát igen. Matematikailag. Ennyire szigorúan azért nem vettem a dolgokat, igaz az a lazaság is túlzás volt részemről amilyen rugalmasan kezeltem a dolgot. Na persze célszerűen.

Ha például feleléssel kezdtük az órát már 10-15 perc után felálltam, hogy lehet kezdeni az új anyagot, ha meg új anyaggal kezdtünk akkor úgy 10-15 perccel kicsengetés előtt jeleztem, hogy ha már végképp elkerülhetetlen éppen feleltethetünk de az Istenért nem kötelező a dolog, olyan érdekes ez a Albert Camus, nálánál hangulatosabban senki nem írja le a pestist, inkább ezt folytassuk.

Jó hosszú ideig gazemberkedtem én az idővel, amikoris egyszer előhúzott egy zsebórát és már hívott is ki felelni. Puff neki! Nekem annyi, - gondoltam megadóan.

Én már nem emlékszem miből kellett felelni, mai eszemmel leginkább Ady szerelmi líráját elemezném (volt neki egyáltalán?) de akkor nemhogy elemezni voltam képtelen bármit is de gőzöm sem volt mit kérdez. Persze akkora karót kaptam mint a ház. Megkockáztatom koncepciós volt a feleltetésem. Nem mintha nem érdemeltem volna meg, dehát mégiscsak nem szép azért feleltetni engem valami jó nehéz kéréssel mert hónapokon keresztül árverem a tanáromat. Na jó, megérdemeltem, igaza volt Dodó bácsinak:)

Már a helyemre tartottam, vagy talán le is ültem mikor megszólalt. "Tudod mit Máriusz? Adok még egy egyest. "Jó, tanár úr" - feleltem készségesen, már beletörődve abba hogy 2 egyest kapok egy órán. És kaptam magtartásból is egyet. Persze ezt is megérdemeltem, nem vitás.:)

Még egy dologgal adós vagyok: hogy is lettem én Máriusz? Volt Dorogon egy bányamérnök, én nem is ismertem csak hallomásból tudtam hogy létezik, az ő keresztneve volt Máriusz. A vezetéknevünk majdnem ugyanaz volt, nekem egy i-vel volt több. Dodó bácsi meg úgy döntött én legyek Máriusz. És elsőtől fogva én neki Máriusz voltam. Persze Dodó bácsi már régen nem él, hogy halálához köze volt-e a magas vérnyomásának, nem tudom. És remélem az én huncutságaimnak sem. :)

Esztergomi történetek 4. Hajvágás

2007. január 5., péntek 18:13

Közeledett a Húsvét. Mindnyájan készültünk a tavaszi szünetre. Ilyenkor kaptunk vagy két napot az előző hétből, meg még a keddet és szép kis szünet kerekedett ki belőle. Izgalomban voltunk. Nagy hajtás volt abban a suliban, nem sokat lehetett lazsálni. A kollégisták régen látták a szülői házat, vágytak az anyai csókra, hogy egyéb csókokat ne is említsek. Akkor még jobban jártak a fiúk locsolkodni, igaz a lányok is szívesebben fogadták őket.

Ilyenkor az ember felvette a legjobb öltönyét ami azért állapotát tekintve relatíve volt legjobb, talán egy ballagási öltöny még az általánosból, kissé rövid zakó ujjakkal és nadrágszárakkal. A szülők anyagi erőforrásaikat a ballagásra illetve az érettségire koncentrálták. Az ember az ünnep előtt megnyiratkozott még mellé és egy egész szemrevaló fiatalember kopogott be a lányos házakhoz ahol a technikumba járó fiúk igencsak szívesen látott vendégek voltak. Jó partinak számítottak, hiszen mégiscsak szakma lesz a kezükben a végzés után, nem úgy mint a gimnazistáknak akiknek csak egy bizonytalan eredményű felvételi jutott, aztán vagy felvették őket vagy nem. De nekik kenyér volt a kezükben. És ezt a lányos anyukák is tudták.

Nálunk a bátyámmal még az is rátett egy lapáttal, hogy a messzi Esztergomban, egy nagyhírű iskolába jártunk ami ráadásul nem is az Oktatási Minisztériumhoz tartozott hanem egyenesen a Nehézipari Minisztériumhoz. Ott van a pénz, mondogatták a lányos apukák és leballagtak a pincébe, hogy a jobbik borból hozzanak fel egy keveset a szívesen látott legény részére.

Nagy volt hát az izgalom a kollégiumban is Húsvét előtt. Tervezgettünk, készülgettünk. M.J. is tervezgetett. Most ugyan még gondterhelten állt a tükör előtt és jól megnőtt haját nézegette, igazgatta. Hát ehhez borbély kéne - gondolta. Eljött a délutáni studium, a tanulás ideje, de nem tudott a tanulásra koncentrálni. Nem is értette, hogy nőhetett meg a haja ennyire. Igaz, az utóbbi időben sokat kellett tanulni, nem nagyon töltötte az idejét fodrásznál való ücsörgéssel. Egyre idegesebb lett. Mi lesz ha már sokan lesznek a kis falusi borbélynál otthon? Mi lesz ha nem tud megnyiratkozni? Nyugtalanságát nem tudta leplezni, mi is észrevettük. Mi van öreg?- kérdeztük. Nagynehezen kinyögte, hogy mi a baj. Mi gondterhelten hümmögtünk, egyedül D.T. közeledett felé barátságos vigyorral, amitől azért abban aki nem ismerte meghűlt a vér. Barátságosan hátbaveregette, hogy hát ez a baj? Ugyan már - mondta - megnyírlak én, jobb lesz mintha fodrász nyírt volna. Mi némileg kételkedtünk abban, hogy tudna nyírni, dehát nem a mi dolgunk volt, nem vettünk részt a döntésben. Végül J. barátunk leült a szoba közepére, megigazította a nyakába kanyarított törülközőt és megadóan tűrte, hogy T. elkezdje nyírni.

Hátulról indított és a dolgok egész jól alakultak. Mi kíváncsian álltuk körül őket, néztük mint születik meg a mű. T. odaért amikor a fül fölött és mögött kell kicsit megkurtítani a hajat, olyan félkörben mint a hold nyári éjszakákon. Megtörtént az első fogás az ollóval, hát nem igazán körív lett, ezt bizony ki kellett igazítani. Az olló újra elindult útjára, igaz kicsit körívebb lett aminek annak kellett lenni, de még elég csúnya volt, nem beszélve, hogy egyre nagyobb terület világított a füle felett meg mögött ahol elébb még haj volt. Mi már kezdtünk megdermedni, szólni se mertünk, csak némán álltunk, tudtuk a haja nem fog kinőni 3 nap alatt. T. nézegette közelről, távolabbról, ingatta a fejét, grimaszokat vágott és újabb fogást vett. A gyengébb idegzetűek eltakarták arcukat. A csendet markolni lehetett volna.

Ezt érezte meg J. barátunk. A dermedt csendet. Felnézett, mert egyébként lehajtott fejjel várta, hogy csodás frizurával kelhessen fel a székből. Nem tudom mit olvasott le az arcunkról de ő is megdermedt. Síri hangon kért egy tükröt és megnézte magát. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem eleredtek a könnyei. Hát helyében én is sírva fakadtam volna. Itt a Húsvét, locsolkodás, csajok, aztán rajtam röhög a falu apraja-nagyja. De visszaragasztani már nem lehetett, a félhold csak virított fehéren a füle mögött. Dehát még megvolt a nagy kérdés: mi legyen a másik oldallal? Hát ettől csak az lett volna röhejesebb ha egyik oldalon fel van nyírva másikon meg nem. Nem volt mit tenni, ott is felnyírta T. barátunk.

Az egész hajvágás engem most egy magyar filmbeli jelenetre emlékeztet. A film címe "Két félidő a pokolban" volt, és ebben munkaszolgálatosokból verbuváltak egy csapatot, hogy futballozzanak a nácikból verbuvált német futballcsapattal.

No ebben a filmben volt egy hasonló jelenet, amikor Steiner (Garas Dezső csodálatos alakításában) mindenáron szeretett volna élve hazajutni Ukrajnából ami még csak hagyján de szeretett volna a gyerekeinek egy furulyát is hazahozni ajándékba. Hát ezért a furulyáért hazudta az egyik őrnek, hogy ő tud nyírni és majd megnyírja a tizedes urat. Hát az események kísértetiesen ugyanúgy játszódtak le csak ott foglyok nézték dermedten mit csinál ez a nem normális Steiner. Tudniillik akkor nem kellett elszámolni a munkaszolgálatosokkal, tehát Steinert le is lőhette volna a tizedes úr. De a tizedes úr pozitív hős volt, megállapította, hogy egy ukrajnai fakitermelésen nem igazán a legfontosabb dolog milyen az ember frizurája és így nem lőtte le Steiner munkaszolgálatost hanem nekiadta a furulyát.

De térjünk csak vissza a mi történetünkhöz. Igazából senki nem tett szemrehányást T-nak. Közös buli volt ez. Csak egyedül szegény J. barátunk nézegette szomorúan magát a tükörben. Végülis nem emlékszem mi lett a frizurájával meg a Húsvéttal de a szünet véget ért, visszajöttünk és az élet folyt tovább. Neki meg szép csendben kinőtt a haja.:)

Esztergomi történetek 5. Oroszok

2007. január 7., vasárnap 18:09

Hát volt belőlük elég. Persze voltak itt nem csak oroszok, hanem megtalálható volt a korábbi Szovjetunió minden nációja. Csak az egyszerűség kedvéért mindenki oroszoknak hívta őket. Egyébként meg ők voltak az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet hadsereg katonái.

Rendes fiúk voltak ők. Nekik (is) köszönhetem, hogy megtanultam rendesen oroszul. Egyedül vagy kettesével-hármasával csak tiszteket és tiszthelyetteseket lehetett látni, a közkatonák többnyire tiszthelyettesek vezetésével voltak láthatók laktanyán kívül. Ha gyakorló ruhában voltak akkor többnyire szenet lapátolni mentek az állomásra, ha kimenő ruhában akkor meg valami kulturprogramra. Ez utóbbi leginkább abból állt, hogy lötyögtek egyet a Bazilika környékén, aztán a hajóállomási restiben söröztek a kimenő végéig. Persze módjával mert ez tulajdonképpen nem volt megengedett.

A laktanyájuk Esztergom-Táborban volt ami Kenyérmező mellett volt. Soha nem tudtuk eldönteni hol a határ. Mi úgy egyszerűsítettük le a kérdést, hogy a technikum meg a kollégium a vasútállomással volt Kenyérmező, aztán a többi Tábor. Aztán következett egy pár kilométernyi út, mellette a repülőtérrel, majd az utazó elérte Esztergomot.

Amellett, hogy csendben tengették ideiglenes életüket gondoskodtak a helyi lakosság villamos gépekkel és szerszámokkal való ellátásáról. Na és persze az első színes TV-ket is itt szerezték be a magyar polgárok amelyek méreteikkel tiszteletet parancsoltak, és nem kis éberség kellett ahhoz, hogy ne égjen le az ember háza, lakása. Robbanó TV-k néven voltak közismertek. Ezeknek a TV-knek a színei nem nagyon különböztek attól amikor gyerekkoromban apám sárga celofánt tett a Tavasz TV-nk elé, és felüdülést jelentett a fekete-fehér kép után, hogy mindezt már sárga tónussal láthattuk. Na az első szovjet színes TV-k sem sokkal több színnel rendelkeztek mint a mi feltuningolt Tavasz TV-nk.

Aztán lehetett venni szerszámokon kívül kiváló karórákat, fényképezőgépeket és a vadászok itt szerezték be az infrakészülékeket amivel éjszaka is lehetett látni vadászat közben. Hogy mit használtak a katonák éjszakai lövészeteken ezekután sejthetjük.:)

Én is közreműködtem egyszer egy óra megvételében amely azonban kissé kalandosra sikeredett ezért önálló fejezetet érdemel. Aztán jól lehetett oroszt gyakorolni is ezekkel a katonákkal. Csupán a hajóállomási restit kellett felkeresni Esztergomban amire hétvégeken volt lehetőség, vagy ha kevesebb idő volt elég volt elmenni a Táborban lévő kocsmába ahol a kora délutáni időszakban mindig sörözött néhány szovjet tiszt és tiszthelyettes úgy 10-20 kisebbségi etnikumhoz tartozó polgártársunk társaságában. Na azért nagy vegyülés nem volt, az oroszok a kocsma egyik sarkában ittak, a kisebbségi polgártársaink a másikban.

A jobb időjárás beköszöntével az ivás áttevődött a kocsma előtti placcra, ahol jobb volt a levegő is, és a lovas kocsik adott esetben harcászatilag kedvezőbb helyzetbe hozták az etnikumot ha heveny szóváltásra került sor, míg az ideiglenesek védtelenül fogadták a meg-megújuló támadásokat. Na persze csak addig amíg meg nem érkeztek a magyar rendőrök és a szovjet katonai rendészek. Még csak a reptér végén jártak amikor a vita egy csapásra véget ért a torzsalkodó felek között, azt az egy-két vérző áldozatot gyorsan eldugták szem elől és értetlenül nézték a kézbevett gumibottal közeledő katonákat és rendőröket. Azok aztán tessék-lássék módon szolidan hátbavágtak egy-egy kisebbségit és kértek egy-egy sört amit persze a kocsmáros vendégeként eresztettek le a torkukon és elmentek oda ahonnan jöttek.

Na persze amikor a hangulat ilyen emelkedetté vált mi már régen kinyitottuk az asztalokon tankönyveinket, hogy a fiókban folytassuk Hirschler Imre "Nők védelmében" című szexuális felvilágosító céllal piacra dobott művének tanulmányozását amely hivatott volt felvilágosítani egyrészt minket 14-15 éves pelyhedző bajszú kamaszokat és a már második gyereküket váró asszonykákat is. Ekkor már létezett ugyan egy "Fiúknak lányokról" című könyv amiből én felolvasásokat tartottam nyolcadikos koromban a falumbeli park egyik padján elég népes társaságnak, nagyjából a fél osztálynak. Sajnos azonban valakinek kölcsönadtam és felszívódott a könyvvel együtt. Ma így mondanánk: bottal üthettem a nyomát. :) Elköltözött az illető és vitte magával.

Na persze nem minden fiókba jutott Hirschler doktor hiánypótló remekéből, létezett viszont egy Das Magazin című folyóirat ami a szocialista tábor egyetlen olyan kiadványa volt ahol pucér nők is voltak lefényképezve, így aztán a vetkőzős tollon túlmenően is tudtuk tanulmányozni a női test anatómiáját. Na persze ha nyílt az ajtó egyszerre csapódott be 4 asztalfiók. Aztán vagy elszedték vagy, nem "kincseinket". Ha elszedték, akkor sem veszett minden mert némi takarékbélyeg vásárlásával jóvá tehetettük, hogy átmenetileg áldozatul estünk a sátán csábításának. Másnap aztán néznivalókat cseréltünk és folytattuk, ott ahol abbahagytuk.

Hát jól elkalandoztam, amint látom. de erről a takarékbélyegről, mint szocialista nevelési vívmányról később majd szólnék még. Egyelőre elköszönök. Legközelebb azt hiszem arról írok majd hogyan vettünk órát Z. barátomnak.

Esztergomi történetek 6. Órát veszünk az oroszoktól

2007. január 11., csütörtök 19:09

Azaz csak vettünk volna. De ne vágjunk a dolgok elébe, nézzük az eseményeket kronológiai sorrendben.

Egy negyedikes aki a Z. névre hallgatott régen vágyott már egy jó orosz órára. Eljutott hozzám a hír, mentem is le az elsőre és biztosítottam róla, hogy a dolog végtelenül egyszerű, bízza csak rám.

Egy vasárnapi nap volt, utolsókat rúgta a tél. Én délután a kocsma előtt a szekerek árnyékában elkezdtem tárgyalásaimat az egyik orosszal aki momentán fényképezőgépeket árult de mondta, hogy van óra is. Igaz nem itt, hanem bent a laktanyában de este kihozza és megvehetjük. Príma márka, Rakéta - mondta - és 300 forint az ára. Lényegében megalkudtunk, megbeszéltük, hogy este 7-kor mikor már sötét van mi is odamegyünk a laktanya mögé mert neki addigra már lejár a kimenője de majd kijön ő ne izguljunk. Hát nem izgultunk.

Pontos volt. 7-kor ott volt a laktanya mögött, de mi sem késtünk. A kémeket cserélhették ki így az amerikaiak meg az oroszok ahogy mi közelítettünk egymáshoz. Csendben, szó nélkül, lassan ütemesen lépkedve. Már teljesen sötét volt. Egy pisszenés sem hallatszott. Mikor odaértünk elővette az órát, én meg zseblámpát, ami viszont hiba volt. Igen hiba, mert mikor felkapcsoltam, hogy megszemléljem az árut abban a pillanatban néhány méterre tőlünk az őr kiáltott valamit, a mi üzleti partnerünk futásnak eredt, mi meg tisztán hallottuk a závár csattanását. Nyilván egy géppisztolyét. És felhangzott a "Sztoj!" kiáltás. Ami ugye megállásra szólít fel. Az üzleti partner persze nem állt meg, mi meg úgyis álltunk így sokkmindent nem kellett csinálnunk. Biztos ami biztos, azért égnek emeltük kezeinket. Néhány perc múlva egy népesebb csoport vett körül bennünket. Én kicsit röstelltem magam, hogy szerénységem ennyi gondot okoz a hazánkban ideiglenesen állomásozó barátainknak, na tessék vagy nyolcam is szorgoskodnak körülöttünk, hát nem kell ez elvtársak, menjenek a dolgukra, védjenek bennünket az imperialistáktól, nekünk elég ez a 2 szimpatikus fiú is a géppisztollyal, majd ők bekísérnek bennünket ahová kell meg ha úgy adódik le is tudnak lőni - gondoltam magamban.

Végülis megindultunk befelé. Mi mint akiket kivégezni visznek. Egy helyiségbe érve elkezdődött a kihallgatás. Nem akármilyen lehetőségem adódott a nyelvgyakorlásra. Egymást váltották magasabbnál magasabb rangú tisztek. Volt ott kémelhárító, nyomozó tiszt, szakács (ő hozta a vacsorát, mert az a fogolynak is jár) és váltott lovakkal érdeklődtek mi a fenét is csináltunk mi ott a kerítés közelében a sötétben? Én jó sokszor elmondtam, hogy mit akartunk csinálni. Azért egyvalamit nagyon jól megéreztem már az elején. Mégpedig azt, hogy nagy balhé nem lesz a dologból. Végülis kiskorúak voltunk, magyar állampolgárok, nagy bűnt nem követtünk el, hiszen csak egy órát szerettünk volna venni. A hangnem végig barátságos volt, én sem kakaskodtam mindaddig amíg vége nem lett a kihallgatásnak. Akkor aztán azt mondják, hogy jó, végeztünk, mehetünk haza. Ekkor kezdtem el méltatlankodni, hogy "Hé, hé, nem úgy van az kérem! Nekünk 8-kor lejárt a kimenőnk, most fél 10 van, tessenek csak minket hazaszállítani és igazolni, hogy mi nem jószántunkból nem mentünk be a kimenő végeztével hanem kérem mi itt akadályoztatva voltunk ebben". Persze ez élénk tiltakozást váltott ki bennük, de én már vérszemet kaptam és ragaszkodtam hozzá, hogy szállítsanak haza bennünket és tessék elmondani, hogy azért nem jöhettünk mert ők visszatartottak.

Addig szívóskodtam míg csak előállt egy terepjáró, egy GAZ és elvittek bennünket a kollégiumba. Volt 10 óra mire becsengettünk. A kollégiumi nevelőtanár nyitotta ki a kaput. Csendben, szó nélkül végighallgatta az orosz kísérőt, természetesen az én tolmácsolásommal, majd a hóna alatt lévő mappából kiosztott mindkettőnknek 50-50 forintnyi takarékbélyeget. Csak úgy, ott a sötétben. Ezzel a dolog el volt intézve. Hát itt már én csak legyintettem. Most kezdjek neki meggyőzni D. tanár urat, hogy igazságtalan az eljárása, hiszen már majdnem Szibériában voltunk? Eh, spongyát rá, legyintettem, és bevonultunk a koleszba, búcsút intve az ideigleneseknek. Aztán, hogy mikor lett órája Z-nak magam sem tudom. De én jót gyakoroltam az biztos.:)

Esztergomi történetek 7. Nők

2007. január 15., hétfő 16:12

Hát azokból nem volt sok. Nem tudom miért, de ebbe az iskolába csak fiúk jártak. Most hogy eleve tiltva volt-e lányok felvétele vagy senkinek eszébe nem jutott lány létére oda jelentkezni, nem tudom. De hogy egyetlen lány tanulója nem volt a technikumnak az biztos. Pedig jó lett volna. Biztos szövődtek volna szerelmek, együtt tanulások, már az órán való egymás mellett ülés jó lett volna, nem beszélve egy-egy lopva történő simogatásról, pusziról, neadjisten csókolózásról valami elhagyatottabb sarokban. Hát ez nekünk nem adatott meg. Udvarolgattunk mi kint a városban, dehát olyan rövid volt az idő amit a kimenő alatt kint tölthettünk. A szerelmes ember meg szeretne minden percet a kedvesével tölteni. Minden elválás fájdalommal járt, mert tudtuk nem biztos, hogy másnap is be tudtunk menni a városba. Ezért irigyeltük a gimnazistákat. Meg azokat akik a Közgazdaságiba jártak. Talán még a Bottyánba is jártak lányok pedig az már gépipari technikum volt. Egyedül nálunk meg a frankásoknál (Ferences Gimnázium) nem voltak lányok és szenvedtünk a hiányuktól.

A mindennapokban a nőket számunkra az orosz tanárnő, Zsuzsa néni jelentette aki azért akkor sem frissen végzett tanárnő volt már. Ő volt a tantestület egyetlen nőnemű tagja. Aztán az igazgató titkárnője, aki igencsak szemrevaló hölgy volt. Hosszasan tátottuk a szánkat ha a folyosón elviharzott mellettünk. És végül a kollégiumban is volt egy kis fekete takarítónő aztán ahogy mondani szokták kifújt.

Persze voltak a kollégiumban még takarítónők, szakácsnők, konyhások, de azért bizonyos kor felett már mi sem nagyon nézegettünk senkit, hiába hogy nem voltunk jól eleresztve lányok dolgában. Aztán volt még az iskola mellett 2 épület, a tanárok laktak bennük családostól, úgy értem feleségestől, azonban korban már ők is kivül estek az érdeklődési körünktől.

Azért egy feleség kiemelkedett a sok közül: ő korban is közelebb állt hozzánk és rendkívül vonzó külseje is jobban megdobogtatta a szívünket akárhányszor elment a közelünkben. Ha kint volt az udvaron valahogy mindnyájunknak akadt dolga a postán. Ugyanis odafelé menet ott kellett elmenni a tanárházak mellett. Hát ennyi volt nekünk a mindennapokra.

Azért az iskola vezetése is érezhette a problémát, mert egyszer klubdélutánt szerveztek a lánykollégiumba, ahová meg is érkeztünk egy szombat vagy vasárnap délután annak rendje-módja szerint. A lányok szépen kiöltözve vártak bennünket, az asztalok gazdagon megterítve szendvicsekkel, süteményekkel, mindenféle felüdülést segítő szörpökkel, egészen maghatott bennünket a dolog. A meghatottság azért nem tartott vissza bennünket attól, hogy meglepően jó étvággyal ne pusztítsunk el mindent ami az asztalokon volt. A sok kajától meg csak elnehezedtünk és mikor megszólalt a zene és a lányokat illett felkérni hát nem nagyon akaródzott már, főleg azért sem mert valahogy nem a Barbie szépségű lányok voltak a többségben. Azért tudtuk mi az illem, táncolgattuk mi őket, de azért túl sok tartós kapcsolat nem született ezen a klubdélutánon sem. Ahogy emlékszem egy sem.

Mint ahogy jó 5 évvel később sem amikor egy egri főiskolás klubdélutánra utaztunk le már a KISZ szervezésében. Ahogy emlékszem ott is csak felzabáltuk a lányok teasüteményeit, megittuk az üdítőiket, táncoltattuk is őket derekasan de egyetlen tartós kapcsolatról sem tudok ami létrejött volna. Kicsit röstelltük is magunkat a búcsúzásnál, dehát az ilyen dolgokat nem lehet erőltetni.

Visszatérve a technikumi évekre azért csak találtunk mi lányt a városban magunktól is, szövődtek is nagy szerelmek. Nekem is volt ha jól számolom három. Egyikért még verekednem is kellett, de megérte mert olyan jó volt azután az ölébe hajtani a fejemet amint borogatta a lelkem a monoklimat a szemem alatt meg a véraláfutásaimat. Ősszel mikor szarvasbőgésről esik szó a Bükkben nekem mindig eszembe jut ez a kis testmozgás a kórház fölött az Irinyi utcában. Úgyhogy nem szenvedtünk mi hiányt, csak éppen több utánajárással ját a dolog mintha a gimnáziumban együtt tanultunk volna.

Esztergomi történetek 8. Járvány

2007. január 18., csütörtök 13:20

Már nem emlékszem mikor tört ki az országban az influenza járvány de az eseményekből arra következtetek, hogy nem elsősök vagy másodikosok lehettünk.

Az egyik tavasszal, talán március 15-e előtt vagy esetleg Húsvétkor, nem emlékszem már pontosan de nem is érdekes, influenza járvány söpört végig az országon. A rádióban a hírekben vezető információként szerepeltek az influenzával kapcsolatos hírek. A betegek száma nőttön nőtt. Drámai helyzet uralkodott az országban. Minket ugyan nem nagyon érdekeltek az efféle híradások mindaddig amíg meg nem szimatoltuk bennük a nagy lehetőséget. Na persze ehhez az is kellett, hogy az osztályból néhányan megbetegedjenek és bekerüljenek a betegszobába. Mi meg irigyen gondoltunk rájuk, mikor félig aléltan (no, még nem az influenzától hanem a félelemtől) találgattuk, hol tarthat a lapozással a naplóban M. vagy N. tanár úr és az egész osztály megkönnyebbült mikor kihívták felelni W. Janit. Na szóval summa summárom a sárga irigység evett meg bennünket mikor a betegszobán henyélőkre gondoltunk.

Aztán nőtt a betegek száma és felmerült bennünk a gondolat, mi lenne ha mi is betegek lennénk? Nem nagyon, csak egy kicsit. Éppen csak annyit, hogy ne kelljen iskolába menni. Hirtelen megnőtt az orvosi rendelőben a betegek száma, már be sem fértünk mind, az orvosi vizsgálatra várók egyrésze már a folyosón várakozott. A szegény falusi orvos aki sebészetből olyan nagy bátorságról tett tanúbizonyságot nemrégiben mikor megoperáltuk H.-t most sorra utalta ágynyugalomba a nála megjelenteket. Pillanatok alatt kinőttük a betegszoba néhány ágyát, a "betegek" nagy része már a saját szobájában heverészett a saját ágyán. Nyugodtan mondhatom az egész "Ifjú Gárda" kollégium egy nagy betegszoba lett. Az iskolában már alig lézengett valaki, leginkább csak tanárok, de ők sem sokáig, mert egy-egy osztályba járt ugyan néhány fiú de nekik már ők sem tartottak órát. Mi meg jól elvoltunk. A kaját önkéntes és nem önkéntes betegfelelősök ágyba hozták, jókat aludtunk, bagóztunk, meg dörzsöltük fel a hőmérőt. Aztán meg ráztuk le ha véletlenül 42 fok -ra is felment. A szobákból vidám anekdotázás hallatszott ki, az jókedvű nevetés messze hangzott a nyitott ablakon, hogy azonnal halálhörgésbe forduljon ha be-bejött egy-egy tanár véletlenül a nagy röhögésekre.

Így teltek a napok, vártuk a tavaszi szünetet, hogy megyünk haza. Egyszercsak derült égből villámcsapásként ért bennünket a hír, hogy az iskola vezetősége úgy döntött, hogy aki beteg az nem mehet haza, nem hordhatjuk szét a kórokozókat meg a vírusokat az országba. Puff neki! Erre nem számítottunk. Kicsit szomorkás hangulatban tértünk nyugovóra, a vacsora sem kellett igazán, nem volt már étvágyunk sem. Hiába, igencsak számítottunk erre a pár napra meg az anyai és egyéb csókokra.

Másnap reggel rögtön az ébredés után jött az ötlet, nem is tudom kitől: haza kéne menni. Úgyse keres itt bennünket a kutya sem a szünet alatt. Némi hezitálás után eldöntöttük, hogy megyünk. Gyors készülődés következett, majd futás. Az épületből könnyű volt kijutni a lépcsőház ablakán, aztán a tanári házaktól jó messze át a kerítésen és meg sem álltunk az állomásig vagy a buszmegállóig, ki mivel tartott hazafelé. Otthon gondtalan evés-ivás vette kezdetét, a megfelelő csókok bevasalása folyt 3 napon keresztül, a fenének se jutott eszébe a kollégium meg az iskola meg a járvány. De sajnos minden szünet véget ér egyszer, véget ért a miénk is.

Visszaindultam én is a kollégiumba. Már a portánál éreztem baj van, a portás külön listára írta fel a nevemet. Hajaj, rosszat sejtettem. És be is igazoldódott a sejtésem. Lebuktunk. Le bizony, mégpedig azon, hogy közöttünk szimulánsok és hazaszökők között volt osztálytársunk W.Jani is aki viszont az osztályfőnökünk unokaöccse volt. Az osztályfőnök meg úgy döntött megy a rokonokhoz hát hazaviszi ezt a Jani gyereket is. Dehát nem találta sehol a Janit. Na erre volt egy nagy létszámellenőrzés és kiderült kik is azok aki felelőtlenül veszélyeztetik dolgozó népünk egészségét...

Hétfőn csak nehezen fértünk be az igazgatói irodába is ahol kihirdették a fegyelmi határozatot: igazgatói megrovás, 6 óra igazolatlan a pénteki napért, elégséges magatartás jegy évvégén, és hogy otthon is kapjunk a fejünkre mindenkinek megemelték a kollégiumi díját 50 forinttal. Akkor én életem első farmerjét is 50 forintért vettem meg. Csak, hogy sejtésünk legyen a summa nagyságáról. Szép kis büntetés-csokor volt.

Érdekes azért nagyon nem rázott meg a dolog bennünket. Kifelé menet valamelyikünk megjegyezte, hogy vajon mennyi takarékbélyeget kellett volna vennünk ha D. tanár úrra bízták volna az ítélkezést. Hatalmas röhögéssel nyugtáztuk társunk humorérzékét. .:)

Esztergomi történetek 9. Farmert veszek

2007. január 21., vasárnap 9:13

Esztergomi éveimhez kötődik életem első farmerje is. Nem igazi farmer volt ez persze. Hol is lett volna 1964-ben igazi farmer? Ma sem tudom a Lajtán túlról keveredett-e ide vagy valami élelmes magyar szabó nézett meg alaposabban a Máriahilfer strasszén egy farmert amit aztán itthon emlékezetből legyártott, de kétségtelen, farmer külseje volt. Hordhatták már előttem is jó néhányan, de ez csak később derült ki. Én mindenesetre lecsaptam rá, mikor majdnem földim felkínálta eladásra.

Persze a dolognak voltak előzményei is. Elég régen ácsingóztam már rá és ezt ő is tudta. És egyszercsak azt mondta, hogy a farmer eladó, 50 forintért az enyém lehet. Nagy pénz volt ez akkortájt, nem is tudom mennyi volt a zsebpénzem. De összeszedtem. Kicsit feszes volt ugyan rajtam dehát milyen is legyen egy farmer? Nem lóghatott a fenekemen mint később néhány szövetnadrágom. Nem is lógott. Még leülni is csak félve mertem, de azért leültem. Mégsem állhatok napi 8-10 órákat amikor felveszem. Minden leülésnél éreztem, hogy a szövetben ébredő feszültségek nagyon közel lehetnek már az elviselhető maximumhoz de azért a farmer bírta rendesen a terhelést. Talán már vagy 3 napja is birtokoltam büszkén mikor eljött a szombat és én hazautaztam.

Másnap vasárnap a falunak is megmutattam. Büszkén jöttem-mentem erre is arra is. Apám meg anyám már türelmetlenkedtek, hogy minek jöttem haza ha nem is vagyok otthon? Nagyhírtelen minden rokon fontos lett, mindenkit meg akartam látogatni. Anyám szegény ugyan mondogatta, hogy "Tiborkám, szűk ez a nadrág, biztos nem kényelmes". Hát nem mondhattam neki, hogy "valóban k@rva kényelmetlen anyám, de a divatos öltözködés mint tudjuk áldozatokat kíván. Gondolj csak a nők elszorított derekára néhány száz évvel ezelőtt ".

Így telt le a szünet és megindultam vissza Esztergomba, persze vonattal. Piliscsaba tájékán kapaszkodhatott felfelé a vonat - ami egyébként 2 óra alatt tett meg 52 kilométert - amikor leejtettem valamit, már nem emlékszem mit. De olyan hirtelen hajoltam le, hogy a nadrág bizony szétszakadt a fenekemen. Nem is tudom az ilyesmit hallja-e az ember vagy érzi. Én mindenesetre úgy maradtam lehajolva mint akinek görcs állt a derekába. A többiek persze röhögtek, merthát a Nyugatiban bevártuk egymást és együtt mentünk tovább. Na szóval ezek a majmok csak röhögtek én meg ott álltam, és tapogattam a fenekemen a jó 30 centis szakadást. Szegény anyag a sok mosástól teljesen elérett már, aztán hozzá ez a hatalmas fizikai terhelés, hát megadta magát és szétszakadt teljesen, helyrehozhatatlanul. Szomorúan álltam ott, míg a többiek hülyére röhögték magukat. Természetesen beindult a viccelődés, mivel elég kényes helyen szakadt el nyilván a viccelődések is erre a részre koncentrálódtak.

Ha már akkor ismertem volna a viccet az alaszkai aranyásóról, biztos eszembe jutott volna. Mert ugye ő is úgy volt, hogy vagy 25 éve mosta az aranyat valahol a Yukon folyó mentén. Füle, orra, ujjai lefagytak, de csak mosta az aranyat. Aztán egyszercsak gondolt egy nagyot, lement a városba. Aranyait egy vászonzacskóban őrizgetve bement a kaszinóba. Hajnalra persze elveszítette az egészet. "Eh, könnyen jött pénz könnyen megy" gondolta, és megindult vissza a Yukon folyóhoz. Hát valahogy így voltam én is ezzel a farmervásárlással.:)

Esztergomi történetek 10. Dohányzás

2007. január 30., kedd 18:28

14 éves koromban kezdtem el dohányozni. Aztán úgy 1981 körül hagytam abba. Mennyi is az? 18 év. 18 éven keresztül mérgeztem magam. Arra is emlékszem mi vezetett ahhoz, hogy úgy döntöttem: leszokom.

Egyszer a rádióban hallottam egy riportműsort amiben az egyik vendég valami ilyesmit mondott, hogy "...egyedül az ember képes az élőlények közül arra, hogy tudatosan mérgezze a szervezetét". Hát ezen bizony én elgondolkoztam. Két bronhitiszes roham között persze. Mert akkor már igencsak szenvedtem. Elkezdtem hát a leszokást. Nem ment könnyen. Valahogy úgy voltam mint  G.B. Shaw aki állítólag azt mondta: "Nincs könnyebb dolog, mint leszokni a dohányzásról. Nekem már vagy negyvenszer sikerült." Próbálkoztam én mindennel, nem nagyon ment. Aztán egyszer azt mondtam: holnaptól egy szál se. Nehéz volt, igaz, segített egy bolgár gyógyszer, a Tabex. Ez állítólag nikotint tartalmazott, hogy a szervezet kapjon ugyan nikotint, de a megszokott mozdulatokról, beidegződésekről leszokjunk. Hogy ne kotorásszunk állandóan a  zsebünkben. Ezzel, meg elég nagy akaraterővel sikerült nagynehezen leszoknom. Azóta sem gyújtottam rá csak álmomban. Meg is ijedtem, hogy most már vissza fogok szokni. Dehát ez a vége az én dohányzásos életemnek, menjünk hát vissza a kezdetekhez.

Elsős voltam amikor úgy gondoltam, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy cigarettázzak. 14 éves. Mégiscsak másképp néznek a lányok az emberre is ha dohányzik - gondoltam. Vettem hát egy trafikban egy doboz Kossuthot. Hát azt hittem ott halok meg Esztergomban ahol a Kiss János útról kikanyarodunk a Vasútállomás felé. Ott volt ugyanis egy trafikféle. Túléltem, de cigarettát nem akartam többé látni. Aztán néhány nap múlva megint úgy éreztem, nem vagyok eléggé férfias jelenség, csak meg kéne próbálkozni ezzel a dohányzással. Most kipróbáltam néhányféle cigarettát, akkor még darabra is lehetett venni. Végül egy Balaton nevű cigaretta mellett döntöttem mivel ezt végig tudtam szívni különösebb rosszullétek nélkül.

Innentől rendes dohányos voltam. Ami azt jelentette, hogy minden szünetben bementem a WC-be a többivel együtt és egymásnak adogattunk egy-egy meggyújtott cigarettát amit aztán "hegyesre" szívtunk, azaz  egy izzó parázs volt a vége. Ezt az idillt szakította félbe időnként valamelyik tanár aki aztán vagy felírta a nevünket vagy nem. Néha megelégedtek azzal, hogy kizavartak bennünket, esetleg kifelé kaptunk egy-egy kokit. Néha azonban felírás következett, majd a neveket megkapták az osztályfőnökök. Az én osztályfőnököm W. J. tanár úr volt aki valami miatt úgy gondolta jelentős nevelő hatást ér el azzal, ha tanítás után a szertárban vendégül lát bennünket. Igaz, ő csak a helyet meg a felügyeletet adta, a 20 darab Csongor márkájú hótt büdös szivart, a Magyar Dohányipar remekét mi vittük. Fejenként egy dobozzal. Ami anyagilag is megterhelő volt. Mindegy, vittük. Ott aztán rá kellett gyújtanunk egy-egy Csongor szivarra és mint valami Uncle Sam, ahogy akkoriban a kapitalista, tőkés amerikait ábrázolták, pöfékeltünk abban az iskolai szertárban. Csak a hasunk nem volt akkora és nem hordtunk cilindert.

A nevelési elv nyilván azon a feltételezésen alapult, hogy majd néhány szivar után olyan rosszul leszünk meg úgy megutáljuk majd a dohányzást, hogy leteszünk róla. Hát nem tettünk le. Akkor már nem is a lányok miatt dohányoztunk. Mi bizony akkor már szenvedélyes dohányosok voltunk. Kezdtünk szépen hozzászokni a csongorhoz is. Szegény W. tanár úr is rájött, hogy csak az idejét pazarolja ránk. Mi bizony lassan kezdtük élvezni, hogy ha nem is a képébe fújhattuk a füstöt, de mégiscsak a jelenlétében pöfékelhettünk. Aztán a dolog megoldódott azzal, hogy a harmad- és negyedévesek szülői engedéllyel a kollégiumban dohányozhattak. Na persze csak a kijelölt helyeken.

De mégiscsak bagózhattunk. Igaz ehhez egy szülői engedélyt kellett szerezni. Hát szereztem. Az a D. adta aki a M-t úgy megnyírta búcsú előtt. A fél osztálynak ő adta. Tekintélye volt közöttünk. Igaz nem a fodrász tudásával érte el ezt hanem sok mással. Például neki már volt barátnője negyedikben amit nagyon irigyeltünk. Igaz, hogy a barátnőhöz tartozott 2 kisgyerek is akiknek időnként csokit meg ezt-azt kellett venni, meg a barátnő sem a legcsinosabb volt, de mégiscsak igazi hús-vér nő volt. Szóval a kissé illegitim szülői engedély birtokában vígan pöfékeltünk a társalgó előterében. Persze ha ma kollégiumi igazgató lennék természetesen fellépnék a dohányzás engedélyezése ellen. De akkor mi nagyon elégedettek voltunk. Aztán ha jól emlékszem ott sem tartottt sokáig ez a lazaság, visszatértek azok az idők amikor újra a WC-be kényszerültünk. Hogy az osztfő mit csinált a megmaradt szivarokkal nem tudom. De elhozni nem lehetett az biztos. Mindig új dobozzal kellett várakozni 2-kor a szertár előtt.:)

Esztergomi történetek 11. Fényképek

2007. február 8., csütörtök 15:45

Igazán nagy örömet okozott a napokban Dr.Fazekas János, egykori iskolatársam. Kétszeresen is az volt. Együtt jártunk a technikumba is, abban a híres nevezetesbe, meg az egyetemre is. Középiskolában Ő negyedéves volt már mikor én elsős. Aztán az egyetemen ötödéves, mert engem egy évre elszólított a katonaság. Azóta is jó barátságban vagyunk. A Bakonyi Bauxitbányák vezérigazgatójaként sokszor látott bennünket vendégül mikor a hallgatókkal ott voltunk tanulmányi kiránduláson. Aztán később is sokszor részesültünk baráti vendéglátásban mikor már a tanszékről voltunk ott, gyakran külföldi vendégekkel. A napokban az iskolai honlapra felkerült János önvallomása is egykori iskolájáról. Persze szokása szerint nagyon szerényen adva elő igen gazdag és tartalmas életútját. Persze mióta ismerem mindig is jellemző volt rá a szerénység.

A levelét olvasni is élvezetes, de az igazi unikum a fényképek, amiket elküldött Sebinek és szintén felkerültek a honlapra. Javaslom, nézzük meg a képeket.

Itt találhatók:

www.joszerencset.uw.hu/forum.htm

Láthatjuk itt Dodó bácsit, aki egy órán 2 egyest is tudott nekem adni. Láthatjuk Nekovetics Oszkár és Buza József tanár urakat, akikről később gondolok írni. És hát Zsuzsa nénit, aki a "nő" volt az iskolában. Aki azon kívül, hogy nő volt oroszt is próbált nekünk tanítani de elég gyér sikerrel. Azonban mint nő mindenképpen jelentős tényező volt életünkben. Kortörténeti dokumentum a 2 osztálykép is. És hát a városi ballagásnak is sajátos bája van. Egy tehetséges filmrendező sem komponálhatta volna meg jobban ezt a képet. A néptelen, kissé komor építészeti stílusával komolyságot sugalló utcán az egyedüli "látnivaló" egy sötétruhás férfiakból álló menet. Egyedüli nő a menetben elől megy, kissé törékeny alakját két termetes férfi fogja körül kétoldalról. Köszönjük a képeket, gondolom, sokan szívesen elnézegetik. És ha már képek, akkor feltettem ide a tablóképemet is:

http://mitya54.freeweb.hu/egomtabl.jpg

Én bal szélen vagyok, felülről a második sorban. Jó nézelődést! :)

Esztergomi történetek 12. Zsuzsa néni

2007. február 25., vasárnap 10:43

Mint korábban írtam, ő volt az egyetlen nő a tanári karban. Azt nem tudom, hogy a kollégái körében hogyan élte meg, hogy a tantestület egyetlen nő tagja, de nekünk a serdülőkor problémáival küzdő kamaszoknak ő volt az egyetlen nő, akivel napközben elég sűrűn találkoztunk. Heti 2 órában, kemény 45 percen keresztül "boldogítottuk" egymást.

Olyan apróságokra már nem emlékszem, hogy hányszor képzeltük el mi lehet a ruha alatt, bár biztos ez is gyakran előfordult. Én arra emlékszem, hogy összességében sugárzott ránk nőiessége. Valahol éreztük, hogy több tiszteletet érdemel. Igyekeztünk kedvesebb lenni vele és lehet, hogy inkább ösztönösen, de tényleg nőként kezeltük. Én úgy emlékszem, hogy nem volt igazán olyan tipus amelytől nyugtalanul aludtunk, amelyről fantáziáltunk volna. Arra azért voltak ha nem is a közvetlen közelünkben alkalmasabbak. Ő a mindennapokban ajándékozott meg bennünket nőiességével, női illatával, szoknyájával, ami alatt bizonyára a kor által bíztosított ideológiai szintnek megfelelő, visszafogott csipkézettel és díszítéssel ugyan de mégiscsak izgalmas fehérnemű lehetett. Ő az orosz órán hatott ránk leginkább amikor volt idő "foglalkozni" Vele, mikor megismerhettük Szobáka Alma történetét, ami ugye azt jelentette, hogy egy Alma nevő kutyáról van szó.

Érdekes mindenkiben ez maradt meg. Ligeti Laci is ezt emlegeti pedig külön évfolyamra, külön osztályba jártunk. Na szóval az Alma kutya történetét igen megtanultuk, pedig banális kis tanmese volt. Ha jól emlékszem tűz volt a házban és ez a magyar nevű kutya kimentette a kisgyereket az égő házból.

Végülis jól jártunk mert szólhatott volna a történet a mintaúttörőről Pavlik Morozovról is aki nagyapját jelentette fel, hogy rejtegeti az élelmiszert, többek között neki is, hogy ne haljon éhen mikor olyan sokan éhenhaltak a Kubánban és a Volga vidékén meg Ukrajnában. És akit aztán a parasztok agyonvertek, és így lett a szovjet úttörők példaképe. Hát akkor már tényleg inkább Szobáka Alma.

Szakmai nyelvet tényleg nem tanított, dehát heti 2 órában mit lehetett volna? Meg nyilván kötött volt a tanterv is? A könyvünk is egy mindenhol használatos technikumi orosz tankönyv volt. Megtanultuk viszont a dalt ami a költöző madarakról szólt (Letyját pereljotnije ptyici...) Később már a dallamára nem emlékeztünk ezért a bátyámmal a Fel vörösök, proletárok dallamára ordítottuk, ha olyan hangulatunk volt.

Éngem elküldött orosz versenyre másodikos koromban Komáromba, nem is tudom, hogy értem oda reggel 8-ra vonattal mikor életemben először voltam ott és még a gimnáziumot is meg kellett találnom és nem taxival. Itt fergeteges sikereket nem értem el, talán a középmezőny közepén végezhettem. Pedig előtte még az orosz laktanyába is elballagtam egy vasárnap délelőtt, hogy kellene nekem valaki aki átnézné a dolgozatomat amit próbaképpen írtam. Vagy ez volt a beugró? Már nem emlékszem. Nagynehezen előrángattak valami testesebb tanítónőt aki álmos szemekkel nézegette irományomat, közben meg olyan aprócska csokoládékat majszolgatott, jónéhányszor kellett figyelemfelhívóan köhécselgetnem, hogy nekem is adjon. Szivesen adott, látszott, hogy csak figyelmetlen volt. Később megtanultam, hogy ezeket konfetinek hívják és a szovjet asszonyok ebéd helyett eszegették, ami viszont előnytelenül hatott fenékméreteikre de akkor ez nem volt annyira fontos, ma már igen, csak meg kell nézni az RTL-Planeta egy-egy műsorát. Pl. azt ami most megy a hátam mögött, Szam szibe rezsisször, ami azt jelenti, hogy beküldött vicces házi videó részleteket mutatnak be. Mindig vasárnap van, így délelőtttájt.

Egyébként bennem Zsuzsa néni egy szigorú arcú nőként maradt meg. Olyan komoly felnőtt asszonyos. Pedig olvasom Fazekas Jancsinál, hogy ők voltak az első osztálya. Tehát akkor '60-ban végezhetett ha nem volt előtte már máshol. Akkor '37-ben születhetett. Amikor éngem elkezdett tanítani lehetett vagy 26 éves. Hát emlékeim szerint nekem kicsit többnek nézett ki. Sejtem is miért: egyrészt mert akkor mindenki többnek nézett ki az öreges öltözködési szokások miatt másrészt az arcán volt egy örökös szigorúság. Meg mély "cigarettás" hangja. Nézzük csak meg a korabeli képeket. Tinédzser korú fiuk úgy néznek ki mint az öregemberek. Kis túlzással. Mert nem pólóban és farmerben jártak. És a frizurájuk sem volt fiatalos. Nyilván a szocializmusnak nem jampecekre volt szüksége. Arra ott volt a pesti flaszter ahonnan a rendőr időnként begyűjtötte őket és elvitte fodrászhoz. Elkalandozgatok időnként, bocsánat! :)

Epilógusként elmondhatom, hogy a nyolcvanas évek elején találkoztam Zsuzsa nénivel utoljára. Moszkvában a követség tanulmányi részlegénél vettem fel egy kis napidíjat amit mint levelező aspiráns kaptam. Ott kérdezte tőlem egy hölgy, felismerem-e? Akkor már igen. Érdekes nagyon nem borultunk egymás nyakába, de ez bele is illett a képbe. Én úgy emlékszem tartózkodó volt. És nem csak irányomba. Úgy tudom már nincsen közöttünk, elég régen meghalt. Isten nyugosztalja!

És végül néhány képet láthattok róla ha ide klikkeltek:

www.joszerencset.uw.hu/forum.htm

Itt Dr.Fazekas Jánosra kell klikkelni. Sok kép van, nézegessétek! Azután ajánlom olvassátok el Ligeti László Zsuzsa néniről írt visszaemlékezéseit is. Biztos nem fognak megharagudni, hogy kiírtam őket a Morgóba.:)

Esztergomi történetek 13. Műhelygyakorlatok

2007. március 15., csütörtök 22:16

Kicsit késésben vagyok ezzel a bloggal. Délután fekve olvasgattam, aztán egyre nehezebb lett szempillám, egyszercsak lecsukódott. Úgy 2 órácskát alhattam. Nem szeretek délután aludni. Egyrészt nekem már nem tul sok időm van, nem engedhetem meg magamnak, másrészt meg zákányos vagyok ébredés után, ahogy szoktam mondani. Ez olyan morcosmedve állapot. Ülök és nézek a semmibe sokáig, aztán kiballagok a konyhába valamit enni vagy inni, ettől kezdek észhez térni, aztán ébredés után úgy fél órával már használható is vagyok. Ma valahogy elmaradt a zákányosság és viszonylag jó hangulatban ébredtem. Egyből az a kilónyi szarvas jutott eszembe amit tegnap reggel kint felejtetettem a hűtő tetején mikor ebédemet kiszedtem a mélyhűtőből. Tulajdonképpen tudat alatt haragudtam is erre a darab szarvasra mert a lábamra esett majd' eltörte, de azért csak visszaraktam volna ha meglátom. De nem láttam. Így aztán este raktam vissza de már nem a mélybe hanem a legfelső polcra. És ezzel el is dőlt az ünnepi menű. Merthát ezt meg kellett csinálni minél előbb. Ma este sor is került rá, ezért eme késedelem a blogírásban.

Ahogy megittam az unicumot (vadpörkölt készítésnél ez dukál) eszembe jutott az augusztus 11-i szarvaspörkölt, bár lehet, hogy az vaddisznó volt, na mindegy vad-vad, szóval amikor a csille- és rönktolóink Selmec felé tartottak én meg idegességemet vaddisznópörkölttel vezettem le. Szerencsére rendben megérkeztek. Akkor éppen nem volt teljesen felhőtlen a viszonyunk szomszédunkkal ami igaz, igaz. Kicsit aggódtam értük. Amikor csak molyos paprikám volt és Erős pista szolgált paprika helyett és ami után annyi pirospaprikát kaptam néhányotoktól, hogy hegyekben állt, meg áll még most is, de nagyon jó állapotban vannak ezek a paprikák, vigyázok rájuk, úgyhogy ne nyugtalankodjatatok el lesz használva.:) Egyébként elkészült a szarvas, egész jó lett, egy kis vörösborral egyengettem lefelé az útját.

Nade azt igértem, hogy ma esztergomi történettel jelentkezem újra, hát akkor nem is locsogok itt tovább hanem nézzük csak ezeket a műhelyes napokat.

Hát ezeket a műhelygyakorlatokat elsőben igen utáltam. Valamilyen pedagóiai megfontolásból az ország összes gépipari technikumában az első évet végig kellett reszelni. Ilyenkor az ember egy évig csak csak lapos reszelőket látott, meg időnként egy-egy darab ormótlan vasdarabot amiből vagy kockát kellett reszelnie, vagy kalapácsot vagy fémfűrészkeretet meg még a csoda sem emlékszik miket. A reszelés első évben volt. A másodikban már kovácsolást meg hegesztést tanultunk, a harmadikban forgácsoltunk. Istenem de gyönyörű volt a reszeléshez képest. Csak a röpködő tokmánykulcsok elől kellett a fejünket kapkodni. Aztán negyedikben meg szerelgettünk, ez meg maga volt az álom. Amit az egyik csoprt szétszedett azt a másik összerakta és fordítva.

Lehetett a szerszámkiadónál ökörködni, vagy hátradőlve egy Sz-153-as rakodógépnek dőlve emlékezni az otthon töltött szombat estére, amikor a kedvessel számolgattuk a csillagokat két csókolózás között. Akkortályt nem volt ilyen szabadosság mint manapság, mi nagyon elégedettek voltunk egy kis csókolózással is. Na jó, volt még egy picike más is de tényleg csak egy picike.:)

Hát ennél a picikénél azért eszembe jutott egy réges-régi anekdóta, mikor a kisfiú kérdezi a bátyját, aki már komolyan udvarolt, hogy voltak-e már "úgy" együtt a kedvesével? Amire a bátty azt felelte, hogy hát azt nem lehet öcskös, majd az esküvő után! Aztán hozzá tette: tudod ez úgy van, hogy például ha Te kapsz egy biciklit karácsonyra hiába van meg már korábban felülni csak karácsonykor lehet rá. Elgondolkozott a kisfiú majd csendben megjegyezte: "De csilingelni azt ugye lehet?". Hát az Sz-153-asnak dőlve el-eltudott az ember merülni az emlékekben kétségtelen. :)

Amire természetesen nem volt mód elősben. Akkor bizony reszelni kellett. Minden hét hétfőjén utálattal ébredtem. Mikor reggel 6-kor meghallottam az ajtó feletti hangszóróból a rádiót első gondolatom az aznapi műhelygyakorlat volt, a reszelés. Meg M. oktató úr utálkozó tekintete amikor élvonalzójával ellenőrzi a kockámat. Már el volt rontva a napom. Úgy emlékszem reggel még a kollégiumban munkaruhába öltöztünk úgy mentünk át a szomszédos műhelycsarnokba. Ott az előtérben felsorakoztunk és elénekeltünk egy dalt. Vagy kettőt. Nem emlékszem pontosan. Hogy mit, arra sem. Hát azt bizos nem, hogy "Horthy Miklós katonája vagyok én", gondolom valami pezsdítő forradalmi dalt a nemzetközi munkásmozgalom hatalmas repetoárjából. Az éneket az idősebb műhelyes oktatónk meghatottan hallgatta, szinte behunyt szemmel. De lehet, hogy csak aludt egy picikét.:) Biztos volt valami munkásmozgalmi múltja. A baloldalinak a képen. Ezután következett a reszelés. Tudom, sokan másra gondolnak. Hát ez sajnos nem az a "reszelés". :) Itt bizony 4 órán keresztül reszeltünk, jó erősen rányomva a reszelőt a munkadarabra. Ami első alkalommal egy kocka volt mintegy antré a felsőbb éves, már kicsit lazább műhelygyakorlatokhoz. Időnként M. oktató úr odajött, megtáncoltatva az élvonalzót a kockám egyik lapján, utálkozva mutatva, hogy gömbölyű, majd tovább lépett. Valahogy nem kedvelt az öreg. Nyilván az is benne lehetett, hogy végképp tehetségtelen reszelő voltam. Ez a reszelés nem igazán az én erősségem volt. Örültem is mikor egy év múltán véget ért és másodikban végre kovácsolhattam, meg hegeszthettem. Ez az első év azért nem a legszebb emlékeim közé tartozik szeretett középiskolámból.

Mellékelek egy képet. Az udvaron készült éneklés előtt vagy után. Én a jobbszélén állok. Hát eléggé látszik rajtam, hogy nem kedvenc napom nekem ez a hétfő.:) Mögöttem áll Attila svájci sapkában aki az egyetemen sok évig szobatársam volt. Mindig nagy virslizabálásokat tartottunk amire ő mindig ráfizetett, mert ugyanannyival szállt be mint én, csak éppen harmadát ette.:)

Nade nézegessük a képet. :)

Esztergomi történetek 14. Öltözködés

2007. március 18., vasárnap 16:12

Hát cuccokkal nem voltunk nagyon eleresztve. 1963-67 közötti időszakban a szocializmust építő kis hazánk nem kezelte kiemelt programként a fiatalság divatos cuccokkal való ellátását. Így aztán éreztük kicsit magunkra vagyunk hagyva, hát próbáltuk magunk megoldani a dolgot.

Ennek egyik módja volt, hogy abban jártam amit anyám megvett nekem Gyöngyösön a Fő tér sarkán lévő Állami áruházban. De akkor sem jártam jobban ha Hatvanban szerelt fel nyár végén mikor be kellett vonulnom újra Kenyérmezőre. Így aztán próbáltam magam is javítani öltözékemen. Első farmerem vásárlásáról már ejtettem szót itt. Vagy 3 napig lehettem egy igazán divatos, bár sok mosástól kissé elérett anyagú farmernadrág boldog tulajdonosa amikor aztán szétrepedt rajtam és még felmosórongynak sem volt jó mert az istennek sem szívta be magába a vizet. Valami vászonféle anyag volt. Persze köszönőviszonyban sem volt egy igazi farmerrel, de kétségtelen, hogy nagyon hasonlított hozzá.:) Kemény 50 forintom ment rá a dologra de nem keseredtem el. Nyitott szemmel jártam és bíztam benne, hogy előbb-utóbb lecsaphatok egy igazi nyugati darabra amit magamra véve csak hessegetem el magamtól a csajokat a Széchenyi téren meg a Kis-Duna parton. Addig is az ember kölcsönkért egy-egy darabot egy estére vagy délutánra. Igaz ezek méretben hibáztak egy kicsit de egy ausztrál magán importból származó bőrdzseki azért nagyon fel tudta dobni az ember öltözékét. Én is elkértem egyszer D.T.-tól. Marha nagy szél fújt a szigeten, a november nem is igazán kedvezett már ennek a rövid fazonú ruhadarabnak de hősiesen szorongattam újsütetű barátnőm kezét és mikor többször megkérdezte, hogy tényleg nem fázom-e, én kissé vacogva mondtam dehogy, sőt kicsit melegem is van közben meg alig bírtam leplezni fogam vacogását. Aztán később Mariann - mert így hívták a kedvest - kérdezte hová lett az a szép dióbarna bőrdzsekim? Valamit motyogtam az orrom alatt és szorosabbra húztam a Gyöngyösön beszerzett a Május 1 Ruhagyár által gyártott ballon dzsekimet. Ezúton üzenem viszont neki ha véletlenül olvasná, hogy az a bőrdzseki bizony D.Tamástól lett kölcsönkérve. Neki voltak ilyen cuccai. Valami rokona volt, akinek úgy tele lett a mi szocializmusunkkal a hócipője, hogy felhúzta a nyúlcipőt és meg sem állt Ausztráliáig. Ő küldözgetett időnként Tamásnak olyan jó nyugati cuccokat.

Vettem tőle például egy inget. Bár a fene se tudja mi volt. Ingnek kicsit vastag, pulóvernek vékony. Kék volt és réz színű, de alumínium gombok voltak rajta mindenütt. A két zsebén, a két vállpántján - mert az is volt ám neki - aztán a gallér is legombolható volt, igy ott is és hát középen, hogy össze lehessen gombolni. Jól is néztünk volna ki ha ott nincsen gomb. Bár ezek a gombok - elismerem - feszültek kissé. Mivel ing volt, ha leültem a hasam is kilátszott egy kicsit. Épp csak egy picit de ami tény az tény, kilátszott. Hát erre nagyon büszke voltam. Nem a kilátszó hasamra hanem az ingemre. Feszítettem benne, persze csak óvatosan, nem akartam, hogy a gombok mintha csak összebeszéltek volna egyszerre pattogjanak le rólam, veszélyeztetve esetleg a szemben állók szemevilágát. Arról meg nem beszélve, hogy úgy nézhettem volna ki mint Solti Bertalan a Húsz órában, mikor széttépte mellén az inget, hogy aszongya, ide lőj rendőr! Nade fantáziám messzire ragadott, summa summárum a feszítés inkább csak jelképesen volt lehetséges már az ing mérete miatt is.

Emlékszem akkortájt iratkoztam be egy TIT tanfolyamra, hogy elkezdjek angolul tanulni. Érdekelt a nyelv is, de azért az, hogy lesz még egy szabad estém amikor kimehetek a kollégiumból jobban izgatott. A Tanítóképzőben volt a tanfolyam, hát inkább idősebbek voltak, korombeli csak egy szemüveges lány volt de én annak is nagyon megörültem. Hát én neki öltöztem jobbhíján. Meg is lett az eredménye, mert úgy december tájékán megkérdezte nem mennék-e el vele a szalagavatójukra? Kicsit furcsálltam a dolgot mert végül is nem jártunk együtt, kapcsolatunk a szünetben való beszélgetésekre korlátozódott meg néha rajta felejtette tekintetét a gombjaimon, cserébe néha én is rajta felejtettem az enyémet, hát nem volt egy szép lány de az Isten jól eleresztette egyéb dolgokban úgyhogy nem is esett rosszul nekem ez rajtafelejtkezés. Mikor ezt mondta tekintetem kicsit lejjebb csúszott de még mindig hezitáltam. A kérdés akkor dőlt el amikor mondta, hogy lesz bőven kaja a szülők csinálják. Szendvicsek. Téliszalámisok meg sonkások. És a srácok hoznak be hubertust is. Na itt eldőlt a dolog. Az anyukák szendvicse meg a srácok hubertusa eldöntötte a kérdést, mentem.

Kiöltöztem, voltam már vagy harmadikos, még virágot is vettem, és elmentünk. Úriember voltam, táncoltattam a leányzót becsülettel, megszolgáltam a szendvicseket, társalogtam és persze ettem, és ettem. Voltak pillanatok mikor úgy éreztem abba kéne már hagyni, mindenki engem néz de aztán arra gondoltam úgyse látnak soha a büdös életben miért ne laknék jól? A srácok tényleg hoztak hubertust, a lány szerzett nekem is. Kiválóan éreztem magam. Természetesen haza is kísértem, a kapuban kicsit tétováztam. Tudtam, hogy ilyenkor kéne csókolózni de valahogy nem nagyon akaródzott. Hát egy zavart puszit azért csak kipréseltem magamból, érdekes ez még jól is esett. Úgyhogy adtam a másik oldalra is. Kicsit meg is simogattam az arcát. Azt hiszem hálás voltam neki mert végül is az este nagyon rendes volt velem. Tudtam volt némi vita arról, kaphatok-e én is hubertust vagy nem. Megküzdött értem és kaptam:) De ezzel véget is ért az est erotikába nyúló része és kerestem egy buszt hazafelé és hazamentem. Kicsit késtem de némi takarékbélyeg vétellel a dolog elintézhető volt.

Hajaj, de elkanyarodtam, de olyan jólesett emlékezni.:) Aztán ezzel le is zárult a dolog, innentől megint a szünetbeli beszélgetésekre szorítkoztunk, meg arra, hogy megengedte óra előtt lemásolni a házi feladatot. És szemét továbbra is rajta felejtette az ingem alól kikandikáló hasamra, így aztán én is rajtafeltettem néha. Amit ő egy huncut mosollyal nyugtázott és mintha hozzátett volna még valamennyit ahhoz amennyit az Isten egyébként már megadott neki.:)

És akkor itt egy (fél)osztály kép abból az időszakból abban a bizonyos sokgombos ingben.:) A bal szélén állók karba tett kézzel, mellettem K.I. szintén valami fényes gombos ingben.

Esztergomi történetek 15. Takarékbélyeg.

2008. október 8., szerda 6:10

Valamelyik nap órán szóba jött órán a takarékbélyeg, amelyet mi idősebbek még jól ismerünk, hiszen jó néhány órát töltöttünk el a postahivatalok ablakai előtt, amikor évvégén végre ki lehetett váltani.

A dolog úgy jött szóba, hogy valami kapcsán elmeséltem azt, hogyan is próbáltunk órát venni az oroszoktól középiskolás éveim alatt, ami aztán azzal végződött, hogy néhány órát eltölthettünk egy laktanya kihallgató szobájában. Ráadásul még azt a kiváló Rakéta márkájú órát sem tudtuk megvenni, amiért tulajdonképpen este kimentünk az eszetergomtábori szovjet laktanya mögé. Írtam én már erről már korábban, gyorsan ki is kerestem, aha itt van, itt olvasható.

Akkor azzal ért véget a történet, hogy az oroszok hosszas követelésemre (akkor már elmúltak a félelmeink és egyre pofátlanabb lettem) csak hazavittek bennünket egy dzsippel a kollégiumba, ahol D. tanár úr jött ki a kapu csengőre.

D. tanár úr ott lakott a kollégium melletti szolgálati lakásban, német felesége volt és 3 lánya. Bár a legidősebb nem tetszett nekünk annyira, a legkisebb még kicsi volt, így aztán a középsőt nézegettük kissé vágyakozva. Volt az orvosi rendelőben egy kvarclámpa, oda járt fel időnként kvarcolni. Kulcsa volt a rendelőhöz így aztán sajnos nem igényelte az asszisztenciámat. Mint az ismeretes a Morgómedve olvasói előtt, én voltam a betegfelelős azokban az időkben az "Ifjú gárda" kollégiumban. Sajnos a betegszobából a rendelőbe vezető ajtó is olyan szerencsétlenül volt elhelyezve, hogy nem láttunk semmit ebből a kvarcolásból, pedig lett volna mit nézni, nekem elhiheti a kedves olvasó. D. tanár úr kedvelte a gyengébbik nemet és bár nem nyelvtanár volt, szívesen fogadott magántanítványokat kollégiumi nevelő tanári szobájában. Mi kicsit irigykedve néztük ezeket a hölgyeket amint elmentek mellettünk a folyosón. D. tanár úrnak mint látjuk nem ment rosszul a sora. Drága és különleges német cigarettákat szívott, a nevelőtanárság mellett olyan órákat tartott amelyekbe nem lehetett nagyon belerokkanni, mint például Munkaegészségtan. És emellett takarékbélyeggel is foglalkozott.

Hogy magától csinálta-e vagy neki jutott ez a feladat a társadalmi munkamegosztás során, nem tudom. De hogy a kutya sem vett volna nála bélyeget az biztos, ha nem úgy árulta volna ahogy árulta. D. tanár úr ugyanis fegyelmezésre használta ezeket a bélyegeket. Ha valaki elkövetett valamit akkor nem kimenő eltiltás, nem ellenőrzőbe való beírás volt a büntetés, hanem takarékbélyeget kellett venni. A bűn mértékének megfelelően. Apró huncutságokat meg lehetett úszni például 5 forinttal, a főbenjáró bűnért bizony már 50 forintot is le kellett perkálni. Hogy a mai fiataloknak is képük legyen arról mennyi is lehetett ez, elárulom, hogy életem első használt farmerját ennyiért vettem meg, egyesek ennyit fizettek kollégiumban egy hónapra, meg ennyivel emelték meg mások kollégiumi díját ha tényleg valami nagy balhéban vettek részt. Hát ennyit rótt ki ránk is D. tanár úr azon a kora őszi esten is mindjárt ott a kapuban.

Hogy mi is volt ez a takarékbélyeg? Roppant egyszerű. Az iskolások jó úttörőhöz illően igyekeztek takarékoskodni, hogy ezzel is védjék a békét és a maguk módján hozzájáruljanak szocializmust építő kis hazánk felvirágzásához. Lemondtak tehát a pezsgőporról, nyalókáról, kocsmában megvett málnaszörpről. Én például a lókolbászról mondtam le ami a kedvencem volt. Időnként lemondtunk tehát erről-arról a haza javára és az otthonról kapott pénzzel felkerestük tanárunkat, hogy nála takarék bélyeget vegyünk amit aztán boldogan ragasztottunk be a megfelelő gyűjtő lapocskába. Ebben a boldogságban ennyi idő távlatából már nem vagyok annyira biztos, de akkor ott a kapuban boldogan vettem meg a bélyeget, mert azért nagyobb zűr is lehetett volna a dologból. Az összegyűjtött bélyegeket aztán év végén lehetett beváltani a postán ahol még szolid kamat is ütötte a markunkat. Persze nem volt könnyű dolog hozzájutni, mert mindenki minél hamarább szerette volna a pénzét megkapni, így aztán a mi egyetlen postahivatalunk, egyetlen ablakánál elég nagy sorok alakultak ki. Emlékszem órákat álltunk sorban míg megkaptuk a pénzünket. Év közben mindig szívtuk a fogunkat mikor venni kellett, mert nem teljesen önkéntes volt ez a dolog. Láthatjuk Esztergom-Kenyérmezőn is kellett némi presszió, hogy takarékos életet éljünk. De évvégén valóban jó volt azt a sok pénzt a kezünkben tartani. Persze nem sokáig tartogattuk, hónapokkal előtte el volt már döntve mit is veszünk majd rajta. Akik régebbi olvasóim bizonyára azt gondolják, hogy én több kiló ló gyulait vettem érte amit aztán a pást szélére leülve mohón faltam be. Nem, kedves olvasóim, nem így történt. A sok pénz már engem is megszédített és valami igazán jó játékra vagy ilyesmire költöttem el a hatvani áruházban, vagy még inkább Gyöngyösön.

Hát ilyen volt az a takarékbélyeg gyűjtés amelyet Esztergom-Kenyérmezőn a kollégiumban D. tanár úr a bűn útjáról való visszaterelgetésünkre alkalmazott, míg a rózsaszentmártoni iskolában csak gyűjtöttük mert kellett. Mint ahogy a felnőttek is besegítettek a maguk módján a szocializmus építésébe. Ők békekölcsön kötvényt vettek. Ez hasonló volt mint a takarékbélyeg. Ez sem önkéntes volt, fizetésük egy részét nagy propaganda kampánnyal kísért békekölcsön kötvényekbe fektették amely kötvényekkel elvileg nyerni lehetett. Emlékszem anyámék is rendszeresen bogarászták a Népszabadságot, hogy nyertünk-e? Hát nagyritkán igen, pár száz forintot. Kissé erőszakos volt ez a jegyzés a munkahelyeken, főleg, hogy az a kevés pénz amit az emberek fizetésként kaptak kellett volna ruhára, ennivalóra. Azokban az időkben született meg egy vicc is, miszerint Kovács egyszer, már a sokadik Békekölcsön jegyzésekor azt mondta, hogy ő köszöni szépen de most már nem jegyezne kötvényt. A párttitkár megkérdezte, hogy miért? Nézzék elvtársak - válaszolta Kovács - nekem már van egy Komlóm, van egy Sztalinvárosom, van egy Kazincbarcikám, én most már szeretnék venni magamnak egy lóden kabátot is.

Persze a fiatalok nem nagyon értik ezt a viccet, nekik írom hát, hogy ezek az úgynevezett szocialista városok voltak. Teljesen újonnan épültek picike települések helyén, és mivel mindig azt hallották az emberek, hogy "Tiéd az ország, magadnak építed" ezért gondolta Kovács, hogy most már ha van ennyi városa igazán megengedhet magának egy lóden kabátot is. A lóden kabát meg egyfajta - akkoriban igen elterjedt - zöld posztó kabát volt, nem éppen luxus kivitelben.

Mindezek után mielőtt elköszönnénk vessünk egy pillantást arra a bizonyos takarékbélyeg gyűjtő lapra. Ime ő az, mindkét oldalával. Ebbe kellett a bélyegeket ragasztgatni.