BAON

- A közelmúltban Ausztráliában rendezték meg a transzplantáltak világjátékát. Ön tenisz párosban világbajnok lett, a röplabdacsapattal pedig ezüstérmet szerzett. Milyen volt és mennyiben más egy ilyen verseny?
- Azzal kezdeném, hogy tavaly már voltam egy ilyen európai versenyen, ahol belekóstoltam, láttam, hogy milyen a színvonal. Kettős érzés van bennem, ez volt Ausztráliában is. A transzplantáció előtt kosarasként versenysportoló voltam, ezért más szemmel nézem a sportot, önmagammal szemben is kritikusabb vagyok. Ezen kívül sokszor az járt a fejemben, hogy milyen forgatókönyvet írt számomra az élet. Feltettem a kérdést, hogy mit keresek én ott. Igaz, ez már korábban is felmerült bennem. Amikor kórházban voltam, akkor is arra gondoltam, hogy miért alakult így az életem, miért pont velem történt ez. Ugyanakkor tudni kell, hogy a transzplantáltak sportja kicsit tétován halad. A világszövetségen belül ugyanis nem tudnak közös álláspontot kialakítani: a szabadidősport felé menjen a dolog, vagy a versenysport felé. Mindkettő mellett és ellen szól valami. A versenysportot azért nehéz itt meggyökereztetni, mert a legtöbb résztvevő a szervátültetés után kezd el sportolni. Persze vannak közöttünk olyanok is - mint például én - aki előtte már versenysportoló volt. Ez nagy előny, feltéve, hogy valaki nem épült le túlzottan a műtét előtt.

- Gondolom, nem minden sportág szerepel a játékokon.
- Valóban nem, hiszen a test-test elleni sportok - egyebek között a labdajátékok vagy küzdősportok - nem szerepelnek. A transzplantáltak egyébként is csak mértékkel sportolhatnak. Sokkal könnyebb helyzetben vannak azok, akik olyan sportágban versenyeztek a műtét előtt, amely jelen van a transzplantáltak játékán. A többiek új sportot választanak maguknak, amit viszont meg kell tanulni, és ez felnőttkorban iszonyatosan nehéz. Ami bizonyos: sokan már csak azért is kezdenek sportolni a műtét után - holott előtte nem tették - mert ez erősíti a szervezetet, segíti az új szerv beilleszkedését és kitolhatja azt az időszakot, amíg még élni lehet egy transzplantáció után.

- Az ön édesapjától, idősebb Kégel Tamástól nagyon sokat kapott Kecskemét sportja, ez köztudott. Azt viszont már kevesen tudják, hogy ő adta önnek a fél veséjét. Hogyan él az egykor legendás kosárlabda edző?
- Most a boldog nagypapa korát éli. A mi életünkben a fiam születése és a műtétünk két párhuzamos történet. Ugyanazon a napon hoztam ki a néhány napos babát a szülészetről, amikor az orvos szembesített vele, hogy új vesét kell kapnom, és felvesznek a listára. Közel egy évvel később, 2006-ban operáltak engem és édesapámat. A kettőnk kapcsolatának hatalmas lökést adott, hogy két nagy ajándékot kaptunk egyszerre. Egyrészt azt, hogy a fiam egészségesen született. A betegségem ugyanis elvileg öröklődő, de a genetikai tanácsadásnál kimutatták, hogy nem lesz gond. Ezért mertünk a feleségemmel gyereket vállalni. A másik nagy ajándék a sikeres műtétünk volt. Mindez nagyon összekovácsolta a családot. Túl ezen pedig édesapám továbbra is tevékenykedik a kosárlabda körül, az új sportiskolában ő gondozza az utánpótláscsapatot. A sportot mindig is nagyon komolyan vette, ennek köszönhetően sikerült a kertészeti főiskolán annak idején kialakítania egy olyan testnevelési rendszert, ami alól nem volt kibúvó. Mellette pedig 71 évesen atletizál, sorra szerzi az érmeket súlylökésben, a saját korosztályában.

- Tegyük hozzá, hogy fél vesével. Egyáltalán hogy volt lehetséges, hogy elfogadják őt élő donornak, hiszen már akkor is 68 éves volt?
- Ez is egy érdekes történet, hiszen azt mondták nekünk, hogy 65 év felett senki nem lehet donor, ne is álmodjunk róla. Mi azonban nem adtuk fel, mondván, hogy azért az édesapám kivételesen jó kondícióban van, tizenöt évet simán letagadhatna. Amikor átestünk a számtalan orvosi vizsgálaton, akkor szinte csodájára jártak a papa szervezetének. Feküdtünk a kórházban, és ha jött egy új orvos, az nem is tudta, hogy melyikünk adja és melyikünk kapja az új vesét.

- Mennyire volt nehéz elfogadni, hogy új vesére van szüksége?
- Nagyon sokáig nem mertem ezzel szembenézni. Hosszú évekkel a műtét előtt jele volt annak, hogy problémák vannak. 1997-ben derült ki, hogy policisztás a vesém. De azt senki nem merte kimondani, hogy transzplantáció kell. Ezt csak adagolgatták az orvosok. A feleségem egészségügyi dolgozóként hamarabb tudta, hogy baj lesz. De nem merte nekem mondani, mert minden ilyen beszélgetéstől elzárkóztam, fél mondattal lezártam. Még a gondolattól is menekültem, senkivel nem voltam hajlandó erről beszélni. Amíg egyszer csak sokkoltak a ténnyel, és nem volt többé menekvés.   

- Mikor döntötte el az édesapja, hogy ő lesz a donor?
- Érdekes, erre még soha nem gondoltam. De most, hogy így rákérdezett, azt hiszem, hogy amikor engem szembesítettek az átültetés szükségességével, akkor ő már döntött. Ugyanis, ahogy így visszagondolok az akkori beszélgetésünkre, egyáltalán nem volt meglepve. Sőt! Nem tolt le, nem tett szemrehányást, hogy miért nem szóltam hamarabb. Csak annyit mondott, hogy majd meglátjuk, mit lehet tenni. Akkoriban a családot végigvizsgálták, hogy ki lehetne alkalmas donor, és kiderült, hogy édesanyámnak egy veséje van. Nem is tudott róla, hogy így született!

- Nem érdemes kertelni: minden transzplantált tudja, hogy nem fog száz évig élni, és végelgyengülésben meghalni, az időt ki kell használni. Ön ezt miként kezeli?
- Ez egy olyan tény, amiről igyekszem nem túlzottan tudomást venni. Egyrészt sokak története ennél sokkal tragikusabb. Van egy zalaegerszegi barátom, aki tüdőtranszplantált volt. Ő például csak egy esélyt kaphat, és az is maximum nyolc év. Én szerencsésebb voltam. Első körben azért, mert megmenekültem a művese kezeléstől. Azt mondtam a műtét előtt, hogy ha engem kétnaponta gépre raknak, az maga lesz a halál. Úgy rettegtem a géptől, hogy még a fejemet is elfordítottam, ha ilyen beteget láttam. A másik, hogy az alapbetegségem típusa miatt remélhető, miszerint az új vesét már nem támadja meg. Próbálom úgy élni az életem, ahogy a műtét előtt: testnevelő tanárként és teniszedzőként egyaránt dolgozom, sportolok, a családdal foglalkozom. Ugyanakkor az életnek nagyon sok szegmensét átértékeltem. Ha régebben felvetődött, hogy elmenjünk-e valamilyen eseményre, akkor esetleg azt mondtam, hogy majd legközelebb. Most nem kérdés, hogy igenis elmegyünk, nem hagyunk ki egyetlen baráti összejövetelt sem, kihasználjuk a lehetőségeket. A másik nagy változás, hogy ha valami miatt felidegesítem magam, akkor mondogatom, hogy nyugi, ennél nagyobb gondokat is megoldottunk, most is lesz valahogy. Azt is észrevettem, hogy azóta jobban szembe tudok nézni a saját félelmeimmel. Összességében érzem, hogy emberként fejlődtem a műtét óta, még ha ez kívülről nem is látszik.

- Rendkívül aktív életet él. Nem túl sok ez egy szervátültetett embernek?
- Dehogy! Rendkívül jók a laborleleteim, mondhatnám, hogy egészséges vagyok. A csúcsteljesítmény igazából az volt, és arra vagyok büszke, hogy a műtét előtti fél évben már nagyon nehezen bírtam a munkát, iszonyatos rosszul voltam esténként, de gyakorlatilag az utolsó napig dolgoztam, teniszt oktattam. Egy percre sem álltam le, és nem tettek gépre! Utólag magam sem értem, hogy hogy bírtam.

- Mit üzen azoknak, akiket elkap a világfájdalom, ha például felmegy a kenyér ára, vagy lelép a szerelmük?
- Csak annyit, hogy tényleg érdemes átértékelni a dolgokat. Túl értékes az élet ahhoz, hogy végigszomorkodjuk és végigidegeskedjük.