TANÁRAINK VOLTAK

Minden volt, még élő tanárunkat levélben felkértem, hogy írja meg életútját, a Hellben töltött évek emlékeit.

Elsőként "Szaki bácsi" tisztelt meg visszaemlékezésével, felhívom figyelmeteket, hogy "Laci bácsi" ezen emlékezését 83! évesen írta meg és hozta el. Ha megnézitek megértitek, hogy miért nem "írtam" át, és minden (formai) változtatás nélkül tettem közkinccsé, olvasgassátok, tanulságos, - érdemes! (Laci bácsi további jó egészséget!)

Kőrösladányi László 1957 - 1965	Nekovetics Oszkár 1961 - 1976	Kornreich Ferenc 1963 - 1999	Varga Tibor 1965 - 2000	Tóth Kálmán 1968 - 1974
Sebestyén István (1966)1973 - 2000 PRO VITA díj	Ági Sándor 1961-1991	Kégel Tamás Diáksport 1954-1975 Apa és fia megosztozott két vesén	Bombicz László "Volt egyszer egy csapat"	Szepesi Zoltán 1963-1995
		In memoriam Csordás András 1962-1991

Nekovetics Oszkár vagyok, aki a Hell J. Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikum, majd Szakközépiskola dolgozója voltam az 1961-76 években.

1936. november 19-én Nagykátán születtem. Édesapám Nekovetics Géza, édesanyám Bitskey Mária. Testvéreim: Mária és Géza.

Fiatal éveimet Tápiószelén éltem, és általános iskolai tanulmányaimat is ott végeztem. Édesapám virág- és konyhakertészettel foglalkozó földművelő ember volt és már igen fiatalon „befogott” a különféle fizikai munkákba. Tekintettel arra a körülményre, hogy kitűnő eredménnyel végeztem az általános iskolát, 1951. évben automatikusan felvételt nyertem a közeli, nagykátai reálgimnáziumba.

Szerettem gimnáziumba járni, csak az orosz nyelv tanulása okozott némi nehézséget. Kitűnő eredménnyel és kitűntetéssel érettségiztem, majd 1955. év őszén a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem bányászati karának bányagépész szakára tett sikeres felvételi vizsga után az egyetemen folytattam tanulmányaimat. 1960 év derekán okleveles bányagépész-mérnökként végeztem.

Első munkahelyemen, a Dorogi Szénbányászati Tröszt Gépészeti Osztályán, csak egy évig dolgoztam, mert az Esztergom-kenyérmező-i Hell J. Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikum igazgatója bányagépszerkezettan tantárgy tanítására gépészmérnök végzettségű szakembert kért a tröszt igazgatójától.

Mint fiatal, nem régen végzett, megfelelő elméleti tudással rendelkezőre, reám esett a választás. Így kerültem a technikum tantestületébe és kezdtem oktatási munkába 1961 év őszén.

A bányagépszerketettan tantárgy mellett bányavillamosságtant, mechanikát, fizikát, matematikát kellett tanítanom, mely feladatot szakmailag játszi könnyedséggel megoldottam, de pedagógiai ismeretek hiányában sokszor bizony kapkodnom kellett levegőért és segítséget kérni profi tanár kollégáktól. Elsősorban Homor Pál igazgatóhelyettes volt nagy segítségemre és ma is hálával gondolok önzetlen tanításaira, tanácsaira.

Már az első évben úgy hozta a szükség, hogy minden előzetes tapasztalat hiányában osztályfőnöki teendők ellátására is megbízatást kaptam. Ezt a feladatot csak az általános emberi együttélés szabályaira vonatkozó ismereteim alapján próbáltam megoldani, és azokat az ismereteimet igyekeztem felhasználni, amelyeket gimnáziumi tanulmányaim során az osztályfőnökeimtől tanultam.

A tantestületi értekezleteken nagyon-nagyon figyeltem és minden, az osztályfőnöki órák tematikájára vonatkozó előírást, ismeretet, aktuális tudnivalót igyekeztem memorizálni, és azokat az óráimon alkalmazni, hasznosítani. Azonban röpke fél év leforgása alatt már magamban szabályként kellett megfogalmaznom, hogy ha minden felmerülő igénynek az osztályfőnöki órákon maradéktalanul meg kívánnák felelni, azt időhiány miatt nem tudnám teljesíteni.

Szaktanári munkámban meg kellett tanulnom olyan óravázlatokat készíteni, amelyek alapján a tematika szerint előírt tananyag lényegi elemei érthetően elmagyarázhatók, megértethetők, illusztrálhatók és memorizálhatók voltak. Másik nagyon fontos dolog volt az idővel való szigorú gazdálkodás. Ne csak előadásból álljon az óra, hanem feltétlenül jusson idő a számonkérésre is!

Az óráimat, mindig feleltetéssel kezdtem, általában két tanulót kikérdeztem az előző órán közölt anyagból, majd az új anyag ismertetésére került sor. A feleltetésnél is, és az új anyag feldolgozásánál is tudatosan törekedtem az osztály tagjainak aktivizálására, sőt aki feltűnő passzivitást mutatott, azt bármikor fel is szólíthattam és kérhettem a véleményét. Ezeket a szabályokat a tanulók gyorsan megtanulták és ezek tudatában készültek, vagy nem készültek az óráimra.

Mindössze egy évig osztályfőnökösödtem. 1962. év nyarán műhelyfőnöknek, félév múlva műszaki igazgatóhelyettesnek nevezett ki a technikum akkori fenntartója a Nehézipari Minisztérium Oktatási Osztályvezetője.

Ez a változás ismét komoly problémák elé állított. A tanműhelyben az első éves tanulók heti 10 órában részesültek gyakorlati képzésben, a második, harmadik és negyedik évben pedig heti 8 órában. Vagyis a tanműhely a technikumon belül igazi „nagyüzemnek” számított. A kiscsoportos foglalkozások túlsúlya miatt az órák ellátását tíz fölötti létszámú műhelyoktató testület biztosította.

A műszaki igazgatóhelyettesi feladatkör vitele kisebb nehézségekkel járt, de ennek is meg voltak a sajátos feladatai, amelynek folyamatosan meg kellett felelnem.

Technikumi munkavállalásom évének őszén megnősültem, feleségem Szigetvári Erika lett, akit még ma is, 2007. évben magam mellett tudhatok. 1966 nyarán született leány-gyermekünket Boglárka névre kereszteltük, aki a technikum szomszédságában nőtt fel és ennek folytán a hetvenes évek közepéig végzett diákjaink közül sokan ismertek, és emlékeik lehetnek csíntevéseiről, rosszalkodásairól.

Szaktanári, műszaki igazgatóhelyettesi és műhelyfőnöki beosztásom folytán könnyűszerrel lehetett olyan színvonalemelő változtatásokat végrehajtani, amelyek célszerűnek, hasznosnak, a tanulók elméleti és gyakorlati ismereteit gyarapítónak tűntek. Ilyen volt a vizsgamunka készítés engedélyeztetése a Nehézipari Minisztériumban, valamint az engedély megszerzését követően a szükséges feltételrendszer megszervezése és működtetése.

Ehhez hasonlóan és ezzel párhuzamosan történt a szakdolgozat készítés (a jeles és jó eredményt elérő tanulók számára) rendszerének kidolgozása és integrálása a technikusi képesítő vizsgarendbe.

Ezen innováció hatására a szakmai elméletet és gyakorlatot sikerült olyan szerves egységgé kovácsolni a technikusjelöltek tudatában, amely bámulatos vizsgaeredményeket produkált, és a továbbtanulásban is igen nagy segítséget jelentett a végzetteknek.

Kiemelt feladatnak tekintettem a tanműhely gyakorlótereinek állandó korszerűsítése és fejlesztése mellett olyan szaklaboratóriumok kialakítását, létesítését, fejlesztését, ahol az elméletigényes gyakorlatok végzése megfelelő színvonalon történhetett.

Fejlesztéseinknek híre, végzett technikusaink révén, a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre is eljutott. Így történhetett meg, hogy az egyetem negyedik évet végzett bányagépész hallgatóit, Gózon József adjunktus, nyári termelési gyakorlatra a Hell tanműhelyének méréstechnikai szaklaboratóriumába hozta, mert a miskolci egyetem akkor még nem tudott olyan mérőhelyeket és mérőműszereket biztosítani, amelyek nálunk már akkor a középfokú képzés számára rendelkezésre álltak.

Időközben bővült a technikum profilja és a bányagépész-bányavillamos szak mellett beindult a vegyigépész szak is, majd párhuzamosan felsőfokú technikumként ugyanezen a két szakon is elkezdődött a képzés.

Az 1970-es évek elejétől kezdődően kedvezőtlen változások sorozata érte a technikumot és az ott folyó szakmai elméleti és gyakorlati oktatás minőségét. A technikusképzésről szakközépiskolai oktatásra kellett áttérni. A jelentkezők száma oly mértékben esett vissza, hogy felvételi válogatás szóba sem jöhetett. Ha az iskola továbbra is létezni akart, ezért minden jelentkezőt – tekintet nélkül annak általános iskolai bizonyítványára, motiváltságára, stb. – fel kellett venni.

A Nehézipari Minisztérium, mint a technikum fenntartója megszűnt létezni, ezt a szerepkört az Oktatási Minisztérium vette át. A szakmai tantárgyak óraszámait az Oktatási Minisztérium, különféle koncepcionális szempontokra való hivatkozással, évről évre csökkentette a közismereti tantárgyak javára. A szakmai gyakorlatok heti óraszáma is különféle hangzatos magyarázatok körítésével csökkenő tendenciát mutatott.

Néhány évig még vergődtem ebben az ellehetetlenítő légkörben, de végül is 1976-ban úgy döntöttem, hogy tovább már nem tolerálhatom a színvonalcsökkentő központi intézkedések hatását, és saját elhatározásomból felmondtam az állásom.

1976-1985 években a Bakonyi Bauxitbánya Vállalatnál vállaltam munkát, és az akkor Tapolcán épülő Munkásművelődési és Továbbképző Központnak lettem az intézményvezetője.

1985-2005 években ismét Esztergomba költöztem és előbb az Ipari Vezetőképző Intézetnél, majd a jogutód OKTÁV Továbbképző Központnál vállaltam tanfolyamvezető, tanfolyamszervező munkát. Tulajdonképpen haza jöttem, mert e két intézmény a régi Bányagépészeti Technikum tanulmányi épületében működött, mely épület a rendszerváltást követően privatizálásra került és pillanatnyilag német tulajdonban van.

Természettudományos érdeklődésem kapcsán életem folyamán hobbiból foglalkoztam néhány olyan kérdéskörrel is, amely nem volt közvetlen kapcsolatban munkaköri elfoglaltságaimmal, szakmámmal. Geofizikai érdeklődésem a szeizmológia felé sodort és több mint húsz éven át a földrengések kipattanási időpontjaiban fellelhető visszatérő tendenciákat, ismétlődéseket, periodicitást kutattam. Ezzel a témakörrel kapcsolatos szakcikkeim jelentek meg a Magyar Tudományos Akadémia Acta Gaodetica című nemzetközi periodikákban.

A megoldatlan természettudományos kérdések kimondottan vonzottak. Kutattam és teoretikusan magyarázó válaszokat valószínűsítettem a Bermuda-háromszög, Nazca-vonalak, UFO-k, és gabonakörök talányos „rejtélyekre”.

Mikor már lehetőség volt rá, teóriáimat könyvek és újságcikkek formájában közzé is tettem, de agyonhallgatták őket. Viszont, ahogy telik az idő, úgy bizonyosodnak be korai felismeréseim realitásai.

De ez sem jelent semmit, senki sem kiállt fel, hogy ezt már 15 évvel ezelőtt egy magyar kutató megfogalmazta!

Ezen kívül még jó néhány könyvem kézirata vár kiadásra, de már nincs energiám arra, hogy Kiadót keressek számukra.

Hatvan éves koromban 1996. évben értem el az akkor még hatvan éves kornál megvont nyugdíj korhatárt és nyugdíjba vonultam, ugyanakkor vállalkozói tevékenység folytatására kértem engedélyt. Vállalkozóként 2005. december 31.-ig dolgoztam régi munkakörömben, mikor is egészségi okok miatt kellett felhagynom a munkavállalással.

Okleveles villamosmérnök, kitüntetéses mérnöktanár. Nős, öt gyermeke, hét unokája van. Felesége nyugdíjas műtősnő.

A középiskolát az esztergom-kenyérmezői Bányagépészeti Technikumban végezte 1957-ben. 1963-ban került vissza volt technikumába, az akkor már Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikumba a bányavillamosság tanárának. Munkája során a szakmai tárgyak mellett a közismereti tárgyak oktatásában is részt vett.

Tevékeny része volt a képzési formákhoz igazodó új tantervek összeállításában.

1991-től 1997-ig az iskola műszaki igazgatóhelyettese, ’97-től ’99-ig, nyugdíjazásáig igazgatóhelyettes volt. Az iskola összevonása után a jogutód esztergomi Bottyán János Gimnázium és Műszaki Középiskolában tanított 2002. augusztus 31-ig, óraadóként.

Ez egy nagyon szomorú hír, szegény Feri bácsi! Egyik legemberségesebb és legjobb tanáromként emlékszem Rá! Talán szerencsések vagyunk, volt Helles diákok, hogy sok ilyen nevelő tanított bennünket, akiktől annyi jót és szépet kaptunk az együtt töltött négy év alatt. Eszembe jutott egy régi történet, engedd meg Sebi, hogy Feri bácsi emlékére megosszam Veled. Ez is a nagyságát és emberségét bizonyítja. 1980-ban technikusminősítő vizsgán bármit kérdezett, semmire nem tudtam értelmes választ adni. Sosem volt a villamosság erős oldalam, meg nem is nagyon érdekelt. A mentő kérdése az volt Feri bácsinak,- miután elmondta, hogy egy áramkörben ha elhelyezünk egy áramerősség mérőt és egy feszültségmérőt, az egyik sorba, a másik párhuzamosan van kötve- hogy rajzoljak egy áramkört a fenti két műszerrel.

Megrajzoltam. ahogy kell, de fogalmam sem volt, melyik műszert kell így illetve úgy kötni, elegánsan nem írtam rá, melyik melyik. Gondoltam, talán beéri a rajzzal. Be is érte, de megkérdezte, na és melyik a voltmérő? Találomra ráböktem az egyikre, mondom, ez.

Erre Ő: Nem az, hanem a másik, kettes.
Tényleg kevesebben lettűnk.
Üdvözlettel: V.P.

Kedves Sebi!
Köszönöm szépen az értesítést. Sajnálom szegény tanár urat, elment, hát Ő is. Tényleg megint eggyel kevesebben lettünk.:((
Még egyszer köszönöm, hogy szóltál.
Mitya

Szomorú szívvel, de Isten akaratában megnyugodva fogadjuk Feri távozását!
Hiszem, nagyon sokan vagyunk, kiknek fájdalmas Barátunk távozása.

Fenébe... Isten nyugosztalja, nagyon nagyra tartottam. Rég jutott eszembe, de most hiányzik...
Sebi, Önnek további jó egészséget a munkájához, es persze az egész életéhez. Vigyázzon magara!
Nemrég halt meg párom nagybátyja, O is nagyon közel állt hozzánk. Sajnos az Ő temetésére sem tudtam elmenni, most is csak emlékezni fogok itt.
Üdv
T. I.

Valóban kevesebben lettünk, és bízom benne, hogy Feribá' most egy nyugodtabb világban tanít továbbra is elektrót.
Emlékét mindannyian megőrizzük!
Miklós
Ps: Sajnos a hírt későn kaptam, így a temetésre nem volt érkezésem.

Okleveles bányagépész és bányavillamossági üzemmérnök. Okl. műszaki középiskolai tanár.

- NME Bányamérnöki Kar Bányagépész és Bányavillamossági Szak – kiegészítő (1975)

A középiskolát az esztergom-kenyérmezői Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikumban végezte 1964-ben. Első munkahelye a Mátraaljai Szénbányák Ecsédi-Külfejtése volt (MT2 kotrósegéd).

Innen került a Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikum tanműhelyébe 1965. január 8-án technikus tanárnak. 1976-ig csak a tanműhelyben, később az elméleti oktatásban is részt vett az iskola 2000-ben történt összevonásáig. Az eltelt időszakban főleg a bányagépészeti képzésben vett részt, de közreműködött a vegyipari gépész és erőműgépész oktatásban és az üzemekkel való kapcsolattartásban is.

1971-ben feldolgozta az iskola történetét és a Hell-ben végzett technikusok országos elhelyezkedéséről és szakmai előmeneteléről kimutatást készített, mely a későbbi évkönyvek alapja is lett.

Jelenleg a Hell Szakközépiskola jogutódjában, az esztergomi Bottyán János Műszaki Szakközépiskolában dolgozik.

Sebestyén István lakatos és Karátsony Mária htb. gyermeke. Nős, neje Szabó Ilona gazdasági igazgató, 1974-ben kötöttek házasságot, gyermekeik Balázs 1975 és Nóra 1980.

Általános iskolai tanulmányait Dorogon fejezte be 1958-ban, középiskolai tanulmányait a Hell József Károly Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikumban Esztergom-kenyérmezőn folytatta és itt szerzett technikusi oklevelet 1962-ben.

Érettségi után a budapesti DUCLOS Bányagépgyárban dolgozott 1962-1963 őszéig, amikor is beiratkozott a Hell –ben ekkor induló Felsőfokú Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikum nappali tagozatára. Államvizsgázott 1966-ban és szerzett Bányagépészeti és Bányavillamossági szaktechnikusi oklevelet.

Az államvizsga után itt állt munkába, a Bányagéptani tanszéken dolgozott 1972. dec. 31–ig a felsőfokú technikum megszűnéséig. Időközben 1970-ben levelező tagozaton elvégezte a budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki karának Műszaki tanári szakát.

1973 jan. 01.-től a középiskola műszaki tanára, eleinte gyakorlati oktatással foglalkozott, bánya-villamosságtani szakmai gyakorlatokat oktatott a tanműhelyben, majd fokozatosan vette át az elméleti tantárgyak oktatását, úgymint mérés és szabályozástechnika, elektrotechnika majd bánya-villamosságtan. Időközben 1974-ben levelező tagozaton Bányagépészeti és Bányavillamossági Üzemmérnöki diplomát szerzett a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karán.

1978 – 2004 -ig megszakítás nélkül 26 éven keresztül osztályfőnök, amíg volt bányagépész képzés mindig a bányagépész illetve a bánya-elektrolakatos osztályok osztályfőnöke, majd 1987/88 tanévtől osztályfőnöki munkaközösség-vezető.

Időközben a technikai fejlődéssel haladva erőteljes önképzéssel belevetette magát a számítástechnika tanulásába, úgyhogy amikor bevezették a számítástechnika oktatását (melynek a kísérleti tanterveinek az összeállításában tevékenyen részt vett) fokozatosan áttért a számítástechnika, valamint CNC és PLC programozás oktatására.

Tevékenyen kivette a részét a megyei számítástechnikai bázisiskolák kialakításában, azok működési feltételeinek megteremtésében, neki köszönhető, hogy a Hell bázisiskola lett. 1987 –től a Komárom Megyei Pedagógiai intézetnek beadott újítási javaslataival gyarapította a megyei szoftverbankot, több megyei szintű továbbképzést vezetett, az iskola számítástechnikai munkaközösség-vezetőjévé választották

Az új ötéves képzési rendszer egyik fő tantárgyának a vezérléstechnika tantárgy tantervi követelményeinek kidolgozásában tevékenyen részt vett, ugyancsak a számítástechnika valamint az informatika tantárgy tantervi követelményeinek kidolgozásában is. Ő tanította az összes PHARE támogatású osztálynak az informatikát, valamint az alkalmazott számítástechnikát, a PHARE számítógépterem valamint az iskola többi számítógéptermének a rendszergazdája volt.

A Hell iskolavezetésnek tagja, 1999. október 01. –től mint gyakorlati oktatásvezető-helyettes.

2000. augusztus 1.–től a Hell és a Bottyán összevonása után új munkahelye a Bottyán János Gimnázium és Műszaki Szakközépiskola Esztergom. A Bottyánban szintén az iskolavezetés tagja, 2004 -ig nyugdíjba vonulásáig, mint gyakorlati oktatásvezető-helyettes.

Jelenleg is a Bottyánban tanít, mint nyugdíjas, informatika munkaközösség-vezető, informatikát, valamint alkalmazott számítástechnikát tanít.

Informatika és vezérléstechnika tantárgyak oktatásához több jegyzetet állított össze, rendszeresen készít az oktatást segítő multimédiás oktatóanyagot, szoftvereket.

Nyíregyházán születtem 1931–ben, ott végeztem elemi és középiskolai tanulmányaimat, majd 1950–ben kerültem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Itt 1954 –ben szereztem kémia-fizika szakos tanári diplomát.

Ezek után visszakerültem Nyíregyházára ahol előbb a Kossuth, majd Vasvári gimnáziumba, s itt tanítottam 1954-61 –ig.

Hogyan s miért kerültem ide Esztergomba, ennek rövid története a következő. Nyíregyházán sehogy sem tudtam lakást szerezni, véletlenül került a kezembe az Oktatási Közlöny, ahol felfedeztem egy pályázati felhívást, mely szerint Esztergom-kenyérmezőn a Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikumba keresnek egy kémia-fizika szakos tanárt

Írtam az iskolába, hogyha lakást tudnak adni úgy, eljövök, 1960–as év elején azt a választ kaptam, hogy jelenleg nem tudnak lakást adni, de volt egy megérzésem, hogy később lesz lakásépítés, sejtésem be is igazolódott. 1961 tavaszán Karakas Lajos egy Borsod megyei útja alkalmával eljött Nyíregyházára és közölte velem, hogy megkapta a NIM –től a lakásépítési engedélyt. Így 1961 szeptemberében már itt kezdtem a tanítást, s december végén már be is költözhettünk az új lakásba, és az óta is ebben a lakásban lakunk. Gyermekeim is itt nőttek fel, sőt már 5 unokám is van.

Az itt töltött időben1964-től igazgatóhelyettes lettem, melyet 1991-ig, nyugdíjazásomig végeztem.

Iskolánk aranykora –szerintem–, 1959-70 közé esik, eddig tartott a hagyományos Bányagépészeti és Bányavillamos, majd a Vegyipari Gépész technikus képzés. Ezen időszakban intézetünkbe a jelentkező tanulók száma a felvehetők számának kb. 1,6-1,8 szerese volt. Így válogatás után a felvett tanulók száma ~100-120 fő volt.

A végzett tanulók közül nagyon sok került egyetemre, ill. főiskolára, végzés után töltöttek be vezető beosztást, s akik munkába álltak azok is nagyon jól megállták a helyüket. Ezt bizonyítják a 20-30-40 éves találkozón halott beszámolók.

Az iskolai munkám teljes egészében kitöltötte életemet és időmet, néhány cikket írtam a középfokú szakoktatás című folyóiratban a tantervekről, a tananyag ésszerűbb elosztásáról. 1991-ben mentem nyugdíjba.

1939-ben születet Dorogon. Általános iskolai tanulmányait Dágon végezte, ahol Oszuska Miklós „ Tana bácsi ” irányítása alatt szerette meg a testnevelést /ellentétben a testnevelő berkekben forgatható dr M.Gy által fémjelzett életrajzi adatokkal /, és erre mindig is nagyon büszke volt.

Középiskolába Esztergomban az I. István gimnáziumba járt, ahol szinte minden sportágban képviselte az intézményt a korcsoportos versenyeken. Legjobban szívéhez mégis a labdarúgás nőtt, amit megyei, NBIII. NBII. és NB.I., Bp. OB. I osztályban és főiskolai válogatottként is eredménnyel művelt. Középiskolás korában a falusi szpartakiádokról is egyre másra hozta haza az érmeket csapattársaival.

1958-ban érettségi után a Műszaki Egyetemre jelentkezett, de azt hamar megunva visszatért falujába, és a bányászok nehéz kenyerét ette, csillés volt fél évig.

Ezek után felvételt nyert a Magyar Testnevelési Főiskolára, amit 1964-ben kiváló eredménnyel fejezett be. Diplomaszerzés után több NB.I.-es csapatba hívták, de mivel testnevelői állást nem tudtak neki adni, visszajött a szülői házba, és Csolnokon helyezkedett el az általános iskolában. Testnevelést, és biológiát tanított. Egy év múlva megnősült, két lánya, ( 1965, 1967), majd később egy fia (1974 ) született.

1965-től megbízott igazgató lett. 1971-ben építkezés után Esztergomba költözött a családjával.

1968-ban került Esztergom Kenyérmezőre a Felsőfokú Vegyipari Gépészeti Technikumba testnevelő tanárként. Óraadóként a középfokon is szükség volt munkájára. A felsőfokra járó tanulók tanórai követelményszintjét - mivel a lehetőség megadatott rá, - a hallgatók igényfelmérése alapján alakította ki.

A középfokon megkapta az atlétika és a női kosárlabda szakosztályok edzéseinek lehetőségét.

Az alig néhány lánytanulót beiskolázó intézmény a következő évben, és még két ízben megnyerte a megyei középiskolás bajnokságot, és bejutottak a területi bajnokságra.. Szerencsés körülménynek számított, hogy a kosárlabda, hagyomány szerint a fiúknál nagy becsben volt, szakosztályi szintre is került később. A lányok utol akarták érni a fiúkat, s a szakközépiskolás tanulók egy része felsőfokon is maradt, lehetősége volt tovább űzni szeretett sportágát. Ennek eredménye lett az, hogy Főiskolás szpartakiádon a”technikusok” csapata megverte a Veszprémi Főiskola NB.I-es csapatát.

Megépítették a kis atlétika pályát, ahol a körülményeknek megfelelően rövidített távon futópálya, de súlylökő és rúdugró hely is kialakításra került. Először itt volt a városban magasugró domb, amit a Tóth Kálmán irányításával, és igénye szerint alakítottak ki.

Csapatversenyek terén megmutatkoztak a feltétek javításának eredményei. A tanár úr vezetésével öt ízben nyertek megyei középiskolás bajnokságot a fiúk, legjobb eredményüket 1972-ben érték el, amikor összetett csapatversenyben a megyei és területi döntők megnyerése után országoson a Népstadionban a VI. helyen végeztek.

A torna szakosztályt 1973-ban átszervezték, ekkor a „B” kategóriában megyei győzelem után területi harmadik helyet szereztek meg a tanár úr vezetésével.

A felsőfokú intézmény tanulói asztalitenisz, és egyéb korosztályos iskolai versenyen vettek részt. A komárnoi iskola testnevelőjével – Török János tanár úrral együttműködve a télisportokat is kezdték divatba hozni. Eleinte kölcsön kapott felszerelésekkel, majd saját felszerelés beszerzésével sí táborokat szerveztek Szlovákiába. Ekkor kezdődött ez a mánia a városban, ahol az óta is tart.

A nyári elfoglaltságok elmaradhatatlan része volt a Balaton-szepezdi táborban való minden nemű néven megnevezett tevékenység. Munkatáborral szedték rendbe, meszelték ki, és tették fel a stéget, a sporttáborral folytatódott, ahol a kosarasok, atléták és tornászok készültek fel az őszi szezonra, és vettek részt a közelben rendezett tornákon. Következett a tanulmányokkal összefüggő táborok sora, a korrepetáló stb. tábor, a felnőttek tábora, majd a munkatáborral víztelenítettek, téliesítettek az ezzel megbízottak.

Tóth Kálmán tanár úr szinte az egész nyarat ott töltötte a családjával. Hol táborvezető, hol beszerző, hol edző, felügyelő tanár megbízatást kapott. Nem csoda, ha a diákokkal való kapcsolata nagyon szerencsésnek mondható.

A felsőfok 1973-ban megszűnt, 1974. februártól az Esztergomi Tanítóképző Intézet testnevelő tanára lett. Néhány év múlva kétszer öt éves tanszékvezetői megbízást kapott.

A tanszékvezetői munka ellátása mellett a sí és vízi táborok felszerelése, és megszervezése, az atlétika pálya és kézilabda pálya felújítása és karbantartása is az ő felelőssége volt.

Az eredmények itt sem maradtak el. Kézilabda, megyei szövetségi verseny lányoknál, területi döntő, főiskolás döntő országos II. hely, röplabda megyei I. hely, területi döntő, asztalitenisz, torna sportágakban sikeres felkészítőnek bizonyult.

1989-ben az esztergomi Berzeviczy Gergely közgazdasági szakközépiskola testnevelője lett, ahol hasonló szeretettel és szakmai alázattal, sikerrel végezte munkáját. 1998-ban nyugdíjazását kérte.

Nagy várakozással készült minden alkalommal régi tanítványai által szervezett osztálytalálkozókra, ahol nosztalgiázva emlegették az együtt töltött szép éveket. Bizonyságul álljon egy oklevél, mely hírül adja, hogy munkája nem telt el eredménytelenül.

1999.-ben a Magyar Testnevelő Tanárok Országos Egyesületétől az iskolai testnevelésben és diáksportban végzett kiemelkedő munkájáért az egyesület aranyérmét kapta.

2004 aug. 30.-án ment el közülünk. Reménykedünk, hogy nevét és munkáját dicséri sok tanítványa, akik szeretettel gondolnak vissza rá.

Pilismaróton születtem 1939-ben Szepesi József hajókormányos és Kovács Erzsébet htb. negyedik gyermekeként. 1968-ban házasságot kötöttem Kőhalmi Edit képesített könyvelővel, és házasságunkban két fiúgyermekünk született. Szabolcs okl. mérnök közgazdász, Balázs okl. gépésztechnikus, képesített pénzügyi szakértő. Gyönyörűségesen szép négy kisleány és két kisfiú unokával ajándékoztak meg a fiaim.

Az elemi iskolai tanulmányaimat a pilismaróti református népiskolában kezdtem, majd az Állami Általános Iskolában fejeztem be. Középiskolai tanulmányaimat ’54-ben Budapesten a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola növendékeként folytattam. Az ’56-os forradalom leverésekor, november 4-én, amikor a Szovjet harckocsik kb. 25-30 méteres távolságra egymástól megállva lövegeiket az iskolánkra irányították, egy világ omlott össze bennem. Este 5 órakor pedig, amikor a szovjetek motozásra felsorakoztatták az iskola állományát a parancsnoki épület előtt, és akinek karórája volt attól azt elrabolva szétzavartak bennünket, már egészen biztos voltam abban, hogy soha többé nem akarok katonatiszt lenni. Még most is hálás szívvel gondolok azokra a mátyásföldi lakosokra, akik az utcán állva hívták otthonukba éjszakai szállásra a több száz hajléktalanná vált középiskolás fiatalt.

A forradalom vérbefojtása után a Katonai Középiskola összes létesítményét a megszálló Szovjet Csapatok Magyarországon Tartózkodó Katonai Főparancsnoksága vette birtokba.

1957 januárjában az iskolám behívó parancsára egy hűvösvölgyi laktanyába kellett bevonulnom, amikor is bejelentettem leszerelési szándékomat. Távozásom után a volt évfolyamom érettségi vizsgái után 1958-ban a Katonai Középiskola jogutód nélkül megszűnt.

Mivel odahaza semmim sem volt a középiskolai tanulmányok folytatásához és szüleim anyagi helyzete sem tette lehetővé a hiányzó szükségletek pótlását, kénytelen voltam segédmunkásként elhelyezkedni egy esztergomi autófuvarozási vállalatnál.

Mint sorköteles fiatal ’59-ben bevonultam a honvédséghez, és Kecskeméten a repülős ezrednél kezdtem meg a katonai szolgálatot. Az eskütétel után a tíz hónapos időtartamú rend-kívül alapos és szakmailag igényes „szállító rajparancsnoki” kiképző alakulathoz vezényeltek Budapestre. Mivel ebben az időben igen sok hivatásos katonatiszt tagadta meg Kádár diktatúrájától a hűségnyilatkozatot, visszatérve az alakulatomhoz rajparancsnoki beosztás helyett (a szűkös tiszti állomány okán) szakaszparancsnoki beosztásba helyeztek.

1961 őszén – remélve, hogy a két éves szolgálat teljesítésével az év végén leszerelhetek – feletteseim engedélyezték, hogy az év szeptemberétől folytassam a félbehagyott középiskolai tanulmányaimat. Beiratkozhattam a helyi Katona József Gimnázium Levelező tagozat harmadik évfolyamára. Mivel a „világháborús” kubai helyzet miatt csak ’62-ben szerelhettünk le, az első féléves vizsgáimat még Kecskeméten abszolváltam. A további tanulmányi kötelezettségeimnek viszont már Esztergomban, az akkor még I. István Gimnázium Levelező tagozatán tettem eleget, és 1963-ban jó minősítéssel érettségi vizsgát tettem. Még ebben az évben kitűnő minősítéssel autószerelői szakmunkásvizsgát tettem.

Mint autószerelő nagyon nehezen viseltem a három műszakos munkabeosztást, különösen az éjszakai műszak borította fel az életritmusomat. Mivel számos alkalommal javítottam a Bányagépészeti Technikum személygépkocsiját és így bizonyos ismeretekkel bírtam az iskoláról, ’63 őszén megpályáztam a sokunk által szeretett Sztraka Vilmos gondnokká avanzsálása okán megüresedett gépkocsivezetői állást. Így 1964 tavaszáig az Igazgató úr gép-kocsivezetője lehettem.

Ezt követően a bányagéptani tanszékre kerültem, mint tanszéki technikus. Még ez év őszén beiratkoztam a Felsőfokú Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikum levelező tagozatára és ’69-ben jó minősítéssel sikeresen államvizsgáztam. Az oklevél megszerzése után a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának műszaki tanári szakán folytattam tanulmányaimat, és 1971-ben a 8002/1985. (Műv.K. 16) MMsz. r. alapján egyetemi végzettséget adó, jó minősítésű középiskolai tanári diplomát vehettem át az egyetemen.

Amikor pedig a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem lehetővé tette a szaktechnikusi oklevéllel bíró diplomások számára az üzemmérnöki oklevél megszerzését, élve a lehetőséggel ’74-ben sikeresen államvizsgáztam. A ’70-es évek vége felé szinte kötelező volt számomra az iskolánk oktatási profiljából adódóan a FESTO DIDACTIC által szervezett szakmai tanfolyamainak az elvégzése. Amikor pedig az erőműgépész ágazat tanulói szakmai képzéséhez egy komplett erőműi blokk épült a tanműhelyben, a gépegység indításhoz elengedhetetlenül szükséges IP-VSZJ kazángépész szakmunkás minősítést is kénytelen voltam megszerezni.

1991-ben a BME Mérnöktovábbképző Intézetében a Hidraulikus proporcionáltechnika című egyszemeszteres tantárgyból sikeres záróvizsgát tettem, majd ’92-ben a Német Iparkamara támogatása révén Augsburgban a hidraulikus és pneumatikus hajtástechnika ismeretanyagából az Iparkamara Oklevelét elnyerve tettem sikeres elméleti- és gyakorlati vizsgát.

A felsőfokú szaktechnikusi oklevél megszerzése után a tanműhelybe kerültem oktatónak, ahol elsősorban a Méréstechnikai laboratóriumi gyakorlatok tananyagának gondozása, és a témakörhöz kapcsolódó gépészeti berendezések szerelési gyakorlatának a vezetése volt a feladatom. Amikor pedig a köztiszteletben álló Nekovetics Oszkár ’76-ban távozott az iskolánktól, mind a tanműhely vezetését, mind, pedig a bányagépszerkezettan szaktantárgy tantervi anyagának a feldolgozását is rám bízta az iskola vezetése.

Amikor pedig az erőműgépész ágazat szaktantárgyi oktatását kellett az iskola vezetőjének biztosítani, – szaktanár híján – én kaptam meg átmenetileg ezt a rendkívül felelősségteljes feladatot. Szakmai sikerként éltem meg, hogy az iskolánkban elsőként érettségiző erőműgépész szakközépiskolások szaktanára lehettem.

Már az 1970-es évek elejétől kezdve aktív részese lehettem a szinte állandóan változó, a különböző képzési formákhoz igazodó tantervek és pedagógiai dokumentációk összeállítását végző testületnek. Mind-e mellett kiemelt feladatom volt a szakmai-gyakorlati képzés eszközrendszerének a megújítása, a színvonalas képzés feltételeinek a biztosítása.

E feladat elvégzéséhez különösen nagy segítséget nyújtottak iskolánknak azok a tatabányai és oroszlányi levelező tagozatos tanulók, akik ill. amelyek a vállalataiktól ajándékba kapott eszközöket a legnagyobb szakszerűséggel működőképes állapotba helyezték a tanműhelyünkben. Csak az Ő odaadó munkájuknak volt köszönhető, hogy pl. a folyamatos metánmérő és az ASZV-MAVOX vezérlőegységgel szerelt komplexen gépesített fejtési-szállítási rendszer működőképes állapotban szolgálhatta a bányagépész tanulóink szakszerű képzését.

A szakipari munkán kívül adódó összes feladatot az iskolánk tanulói végezték szaktanáraik irányításával. Olyan műszaki szintre emeltük tanműhelyünkben a bányagépész tanulóink gyakorlati képzésének lehetőségeit, hogy az, az 1985-ben újra induló technikusképzés emelt szintű szakmai követelményeinek is messzemenően megfelelt. Csatlakozott ehhez a színvonalhoz az 1980-as évek elején a középfokú erőműgépész tanulóink részére épített LÁNG típusú kisturbina üzembe helyezésével, valamint a vegyipari gépek laboratóriumában a kalorikus gépek gépcsoportjának építésével a másik két ágazati képzés lehetőségeit fejlesztő vállalat is.

Szívesen idézem vissza az iskolánk életéből ezeket az éveket, hiszen jómagam is aktív részese lehettem annak a közösségi munkának, amelynek feladata volt a szükséges pedagógiai dokumentációk készítése és a tanműhely korszerűsítése. Tagja lehettem az új technikusképzési forma bányagépész ágazat pedagógiai dokumentációit készítő munkacsoportnak és a Nemzeti Szakképzési Intézet részéről megbízást kaptam a szaktantárgyi tankönyvek írására is.

A rendszerváltás idején a gazdasági életben elindult változások erősen hatottak a továbbtanulni szándékozó fiatalok szakirányú érdeklődésére és így jelentősen felerősödtek a beiskolázási gondjaink. A sorozatos bányabezárások és a nagymarosi vízi erőmű építésének leállítása szinte egyidejűleg hatott a két ágazat jövőjére. Mindannyiunk számára egyértelművé vált, hogy iskolánk csakis egy új képzési ágazat bevezetésével menthető meg a bezárástól. Az új Oktatási Kormányzat – látva az országosan bekövetkezett szakképzési problémákat – lehetővé tette az iskolák számára a helyi oktatási programok készítését.

Élve a lehetőséggel, olyan oktatási programot állítottam össze a hidraulikus és pneumatikus hajtástechnika gépészeti berendezések rendszerére támaszkodva, mely ismeretanyag feldolgozása a technikusképzési ágazaton két tanítási évet vett igénybe. A 12. osztályban a hidraulikus és pneumatikus gépek elemismerete, körfolyamok, irányítóelemek, és ezek rajzjeleinek megismerése képezte az éves tananyagot. Az érettségi után pedig, a 13. osztályban a speciális szakmai ismeretek, nevezetesen az elektrohidraulikus és az elektropneumatikus vezérlőkörök elemeinek, valamint a logikai kapcsolások ismeretanyaga került feldolgozásra.

Az intézményt fenntartó Önkormányzat engedélyével a bányagépész ágazat 12. osztályos tanulói már a ’92-es tanítási évet az ideiglenesen jóváhagyott közös alapozású képzés tanterve szerint kezdhette meg. A vezérlési-számítástechnikai ágazat oktatási program bevezetésének köszönhetően jelentősen nőtt az iskolánkban továbbtanulni szándékozó fiatalok szándéka. Ennek az érdeklődésnek köszönhetően, pl. az ’96-os évben négy tanulócsoport tett technikus képesítő vizsgát. Arra, hogy egyidejűleg négy tanulócsoport végezzen iskolánkban, az 50 éves működés alatt csupán egyszer, az ’80-as szakközépiskolai érettségi vizsgák alkalmával volt példa.

Úgy gondolom, hogy az új oktatási program elfogadása a tantestületünk részéről jó döntésnek bizonyult, mely igazán jó helyzetbe hozta iskolánkat. Hogy érzékeltessem a program pedagógiai sikerét, a Jubileumi évkönyv néhány sorát idézem, amelyet Feri barátom, mint maradandó emléket idéz: „… 1994. július 7-8-án a Gépipari Tudományos Egyesület Oktatási Tanácsának felkérésére és közreműködésével iskolánk rendezhette meg a Hidraulika- Pneumatika Oktatók V. Országos Tanácskozását. Ez igen nagy megtiszteltetést jelentett az intézmény számára, mert a tanácskozás rendezési jogát most első ízben nyerte el egy közép-iskola”.

Úgy gondolom sokan megtapasztaltuk, hogy a tolerancia és az engedékenység barátokat teremt, az igazság pedig ellenségeket. Az szinte természetes, hogy a támogató szándékú kollégák és barátok mellett mindig akadnak (hogy finoman fogalmazzak) kevésbé jóakarói is az embernek. Amikor pedig ez utóbbiak kerülnek többségbe, csak egy megoldás lehetséges-e kínos helyzet feloldására. Bizonyára többen vannak, akik az akkori helyzetemet ismerve megértik, hogy adott esetben én csak egy súlyos betegséggel válaszolva tudtam kezelni az ellenem irányuló ellenszenvet. Így aztán 1995-ben egy hosszantartó betegség után nyugdíjazásomat kértem, amelyet alanyi jogon meg is kaptam.

Az iskola vezetésében bekövetkezett változás után Kora Antal igazgató úr számára az oktatás minősége vált elsődlegessé, melynek köszönhetően többen visszakerülhettünk óraadó-ként az oktatásba. Mivel a vezérléstechnikai ágazaton tanuló fiatalok számára nem volt tan-könyv, a legsürgősebb feladatomnak tekintettem a jegyzetek írását. Még a hosszantartó beteg-állományom idején kezdtem, és 1996-ban fejeztem be a Hidraulikus (140 oldal) -, valamint a Pneumatikus hajtás-és vezérléstechnika alapjai (102 oldal) címen a 12. osztályos tanulók tananyagának kidolgozását. A 13. osztályos tanulók számára pedig az Elektropneumatikus, Elektrohidraulikus hajtás -és vezérléstechnika alapjai címen dolgoztam fel a szükséges ismeret-anyagot (80 oldal). A diákok saját költségükön készített fénymásolatok segítségével juthattak a jegyzetekhez.

A Gépipari Tudományos Egyesület Országos Oktatási Tanácsa ’98-ban még egyszer felénk fordította a figyelmét és iskolánktól kérte az Országos Tanulmányi Verseny lebonyolítását a Pneumatikus hajtástechnika tananyagát oktató intézmények számára. Több mint 30 szakközépiskola nyolcvannál is több tanulója számára biztosítottuk az igen magas színvonalú tanulmányi verseny feltételeit, mely verseny első 10 helyezettje felvételi nélkül juthatott szakirányú egyetemi felvételhez.

Aztán 2000-ben bekövetkezett az, amelyet én magam úgy éltem meg, mint ahogyan elődeink élhették meg Trianont. Annak ellenére, hogy a Bottyán János Gimnázium és Szakközép Iskola vezetése igyekezett lojálisan kezelni az összevonás nehézségeit, az áldatlan helyzeten ez mit sem változtatott. Az elméleti óráimat (tanterem híján) két hétig az udvaron tartottam, a gyakorlati foglalkozást pedig a tantervi követelményekhez igazodva több mint egy hónap múlva tudtam csak elkezdeni.

Amikor pedig 2002-ben az utolsó vezérléstechnikai Helles osztály befejezte a tanulmányait és így az én munkaszerződésem is véget ért az intézményben, jószerével szinte észrevétlenül fejeztem be pedagógiai munkásságomat.

A személyem sokadlagos ahhoz képest, hogy az iskolánk 50 éve is hasonlóan tűnjön feledésbe Esztergom életéből. Kerestem azokat a kapcsolatokat, amelyek segítségével, akár ha egy utca nevében is, de fennmaradhasson Hell József Károly neve. Az már szinte természetes, hogy a segítség egy volt Helles kollégánk, nevezetesen Kálmán Sándor barátunk révén érkezett. Mint önkormányzati képviselő beterjesztéssel élt egy utcanév felvételére, amely indítványt a testület egyhangú szavazattal elfogadott. Így 2007-től Kertváros egy nagyon szép utcája Hell József Károly nevét viselheti majd, ha elkészül az új utcanév tábla.

Köszönet Sándor közreműködéséért. És ha már a köszöneteknél tartok, had fejezzem ki közel 4000 volt Helles nevében elismerő köszönetünket Sebinek, alias Sebestyén István barátunknak, hogy bámulatos energiával képes egymaga össze-, fenn-, és egyben tartani a Hellesek nagy családját az informatika segítségével.

Még 2002 szeptemberében Kora Antal barátom ajánlására a Duna Múzeumban, mint nyugdíjas gyűjteménykezelő kaptam munkalehetőséget. Nagy szeretettel végeztem a munkámat, hiszen itt is elsősorban a vízgépek témakörében, nevezetesen e gépek technikatörténeti múltjában kutakodhattam. Ekkor keresett meg Szekeres József barátom, iskolánk volt diákja, és ismertetett meg Evlia Cselebi, e rendkívüli műveltségű török világutazó írásával, mely az Esztergom reneszánsz kori bámulatos vízgépéről is szól. A számomra teljesen ismeretlen téma olyannyira megragadott, hogy az elkövetkezendő 7 esztendő egyetlen napja sem telt el a vízgép gondolata, a nagy titok bontogatása nélkül.

Kezdetben, a témakör feldolgozása során még egyértelműen bírtam a Múzeum pártfogó támogatását. Amikor a gyakorlatban kísérletekkel is bizonyítottuk, hogy elképzelésem a vízgép működéséről életképes, még tudományos konferencia rendezését is felvállalták. Csak őszinte hálával és köszönettel gondolok vissza az ott eltöltött hat évre. A gazdag könyvtári és dokumentációs anyag hiányában esélyem sem lett volna a bámulatos vízgép rejtelmeinek teljes körű feltárására. Ebben a kutatómunkában nagy segítségemre volt Koós Károly és Kora Antal barátom, kiknek hálásan köszönöm támogató, mindenben segítőkész munkáját. Ők még ma is a Múzeum megbecsült dolgozói.

A téma szépségéből adódóan szinte természetes, hogy nem csak engem ragadott magával a nagy titok megfejtésének varázsa. A Múzeum bölcsész végzettségű tudományos főmunkatársa is kutatta a titok nyitját. Az általam preferált és kísérletekkel is igazolt elmélet egyre ellenszenvesebbé tette személyemet a műszaki szakmai vitára képtelen munkahelyi vezetőm szemében. A sehová nem vezető meddő viták helyett, és (akinek van füle a hallásra, érti) mivel már semmi dolgom sem volt az intézményben, úgy ítéltem meg, hogy csak a Múzeumból való távozásommal zárhatom le a számomra rendkívül kényelmetlen helyzetet.

Lényegében ekkor döntöttem amellett, hogy az Interneten adom közre kutató munkám tapasztalatait, eredményét. Mivel tételesen igazolom, hogy a bámulatos esztergomi vízgép működési elvében számos helyen találkozik a 300 évvel később, a zseniális Hell József Károly alkotó gondolataival, úgy hiszem joggal, számíthatok a HELL család megtisztelő érdeklődésére és véleményére.

Írásom, az Esztergom reneszánsz kori bámulatos vízgépe, valamint a "Nézést érdemlő vízerőmű" rekonstrukciója címen az alábbi Web-lapon érhető el.

Azt talán már mondanom sem kell, hogy a fizetségem e dolgozat megírásáért éppen annyi volt, mint amennyi ’92-ben a helyi oktatási program elkészítéséért: hálás szívvel megköszönhetem a Teremtőmnek, hogy ezeket a feladatokat elvégezhettem.

A Helles család minden egyes tagjának az élete során tudnia és tapasztalnia kell, hogy „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon”. (Lk. 12, 48b.)

- 1972	TF	Súlyemelő Segédedző,
- 1983	OKTÁV	Érintésvédelmi felülvizsgáló
- 1989	ELTE	Hardver tanfolyam
- 1990	BME	FESTO DIDACTIC E311 tanfolyam
- 1992	FESTO DIDACTIC	FESTO DIDACTIC E322 tanfolyam
- 1993	FESTO DIDACTIC	FESTO DIDACTIC VIP tanfolyam
- 1996	PHARE (Anglia)	Számítógép-rendszergazda tanfolyam
- 2003	OKTÁV	ECDL jogosítvány,
- 2004	OKÉV	Közép és emeltszintű érettségi vizsgáztató